Athéni hőhullámok

Pedig milyen szépen kezdődött minden! A rengeteg versenyszám és a tömeges részvétel felső határa miatt nem jutott el mindegyik jelölt az olimpiára, a minősítő küzdelmek során négy éven át válogatták ki már azokat is, akik nemzeti zászlójuk alatt bevonulhattak az olimpiai stadionba. A kemény előzetes versenyeken sokszor nehezebb volt helytállni, mint magán az olimpián. Négy éven át számolgattuk, kik is képviselnek majd bennünket az igazi megmérettetésen, merthogy mi, magyarok igen büszkék vagyunk arra, hogy sportnemzetként is tisztelnek bennünket. Helsinkiben, 1952-ben tizenhat aranyat nyertünk, és a mérce nagyjából az volt később is, hogy minden egymillió magyarra jusson egy arany.
{p}
A megnyitóünnepség felemelő élményt adott, a házigazdák történelmük megjelenítésével elvarázsolták a világot. Ott érezhettük magunkat az ókorban, amikor a béke, a küzdelmek tisztasága, az ellenfél nemes tisztelete volt a rendező elv. (Mihelyt a versenyek gladiátorküzdelmekké silányultak, elanyagiasodtak, meg is szűntek az olimpiák.)
Akinek jó füle volt, hallhatott disszonáns hangokat már az olimpiai fanfár felharsanása előtt is. Az Egyesült Államokból kiváló atléták maradtak távol nehezen magyarázható indokkal. "Karamboloztak" motorral görög versenyzők, amikor hírét vették, hogy doppingellenőrzésnek akarják alávetni őket. De azért a versenyek megkezdődtek.
Egyik úszólányunk, Risztov Éva nem tudta megemészteni, hogy az elvégzett kemény munka ellenére sem tud előbbre jutni - pedig a tehetségnek sincs híján -, és bánatában hazautazott; ám ilyesmit hajlamosak voltunk amolyan tinis "hisztiként" elkönyvelni.
Hamarosan azonban doppingbotrányok sora borzolta fel a kedélyeket: a női súlylökés győztesétől, Irina Korzsanyenkótól vették vissza az aranyat, majd a kameruni Mbango Etonétól. És míg mi Nagy Tímea pompás győzelmének örültünk, a doppinglabor boszorkánykonyhájában már Kecskés Zoltán nevű súlyemelőnk vizeletét analizálták. Ünnepeltük Cseh Lacit, Igaly Dianát, ám fülünknél már ott dongott elhessenthetetlenül az irritáló hír: megint mértek és megint büntettek.
És lett két nagyszerű esténk: előbb Annus Adriánnal jártuk meg a mennyországot, majd Fazekas Róbert repített bennünket az egekbe. Ezekben a napokban jó volt, nagyon jó volt magyarnak lenni.
Végül pedig robbant a doppingbomba: Fazekas nem tudott kellő mennyiségű vizeletet produkálni, ami elégséges indok volt a doppingkommandó számára, hogy visszavegyék az aranyérmét. Közben újabb súlyemelőnk, Gyurkovics Ferenc tesztje lett pozitív, a következmény: az ezüstérem visszavétele. Egy harmadik súlyemelőnk, Kovács Zoltán azért került doppinggyanúba, mivel ő sem töltötte meg a kívánt szintig a poharat. Ennyi gyanúért már az országot is büntethetik, évekre kitilthatják a sportág nemzetközi vérkeringéséből, és még jó, ha nem megy rá Aján Tamás magas nemzetközi tisztsége, ő ugyanis a Nemzetközi Súlyemelő Szövetség elnöke.
Ez az a pillanat, amikor a törvénytisztelő ember - aki fizet a parkolásért, nem vásárol zárjegy nélküli cigit, naprakész a csekkbefizetésekkel - elbizonytalanodik. Már nem tud tiszta szívből örülni a valóban kiérdemelt sikernek sem, és a WADA nevét jobban megjegyzi, mint a százméteres síkfutás győzteséét. Ettől kezdve már kétfelé oszlott a figyelmünk, egyik szemünkkel a küzdőtéren a sportolóinkat követtük, a másikkal a NOB illetékes bizottságának közleményeit lestük. Nagyon sok embernek lett keserű a szájíze, és félő, hogy mindennek a munkás hétköznapokban még kárát látjuk. A mindennapi beszédtéma nem az volt, hogy "mit szólsz a nagyszerű győzelemhez?", hanem az, hogy "akkor szerinted most hány érmünk is van?"
{p}
A versenyzők és a szurkolók is úgy érzik, a WADA valamilyen okból kipécézett bennünket. Ezt az okot pedig egy névtelen levélben jelölik meg, melyet a WADA ügynökségéhez küldött egy névtelen feljelentő, valamikor egy évvel ezelőtt. A levél kifogástalan angol nyelven íródott, és egy műszaki leírást is tartalmaz. Annak az eszköznek a leírását, amely mások által kölcsönadott vizelettel mintát produkál. A levélben foglaltak szerint ezt a gyermeteg "vízipisztolyt" használták a szombathelyi dobók. A dolgok jelen állása szerint ráment Annus Adrián és Fazekas Róbert aranyérme.Hogy mi lesz a dolog végkimenetele, azt e sorok írásakor nem lehet tudni, úgy hírlik, fellebbeznek a versenyzők. Egy azonban bizonyos: a magyar és a nemzetközi sportvezetés kissé álszent módon kezelte a doppingügyet. Nagy tapasztalatú sportvezetőink is tudták, hogy az emberfeletti eredmények nem csak a sportolók talentumából születnek. Hallhattak az EPO csodaszerről, amely messzebbre, magasabbra, gyorsabban repítette a versenyzőket, és Sydneyben még nem bukott meg vele senki. Jött a THG, amely Athénban lett volna a "sláger" - csakhogy Amerikában is elment egy névtelen levél... Ha igaz az, amit a mi feljelentőnk állít a beépíthető naiv eszközről, úgy dobóink Simonyi óbesterhez hasonlatosan próbáltak eljárni, aki verebeket rakott az inge alá, úgy akart elrepülni a debreceni nagytemplom tornyából. A leírás szerinti barkácsolt spriccelővel csak megbukni lehet - miként szegény Simonyi óbester sem volt képes szárnyalni. Ráadásul ezt a versenyzők környezetében könnyű lett volna leleplezni. Hát akkor? Miért nem állt elő egyetlen sportvezető, egyetlen versenyzőtárs sem, hogy házon belül próbálja jobb belátásra bírni azokat, akik efféle eszköz használatával kacérkodtak? Már ha egyáltalán fabrikáltak ilyet... Jó lenne azt hinni, hogy csak a "megbukottaknak" van okuk a restelkedésre a világ előtt a doppingügyeik miatt. Jó lenne ilyet hinni, de nincs így. Mindenki tudja, ha nem is mondja ki, hogy a doppingolás jóval szélesebb körben volt használatos azokénál, akik lelepleződtek. Hogy kit csíptek rajta egy-egy ellenőrzés során, az az adott nemzetközi sportpolitikai erőtérben dőlt el. Az amerikaiak közölték a WADA-val, hogy ha az ő versenyzőiket kizárják, hazautaznak. Ezek után merte volna az ügynökség felvállalni az olimpia megbuktatásának kockázatát? Hát persze, hogy nem tette. Az sem valószínű, hogy a doppingkommandónak lett volna bátorsága ujjat húzni a következő olimpia rendező országával. Mindez persze nem mentegetése azoknak, akik bizonyítottan szabályt sértettek - mert doppingolni valóban nem szabad. A harcban azonban nem lehet csak a sportolók körmére ütni. A teljesítménynövelő szerek nem egy falusi kiskonyhában készülnek száraz babból és füstölt csülökből. Gyógyszervegyészeti laboratóriumokban kísérletezik ki a hatóanyagaikat, melyek forgalmazása a kockázattal együtt is igen nagy üzlet. Arról még nem szólt a fáma, hogy ezért a tevékenységért megütötte volna a bokáját egyetlen előállító is.
Egy számítógépes szaktekintély mondta a minap, hogy a doppingellenes harc hasonlatos a komputeres vírusok üldözéséhez. Először megjelenik számítógépünkben a kis rontom-bontom, majd felkínálják a vírusirtó programot. Ám előbb mindig a vírus jelenik meg, így az üldözők rendszerint lépéshátrányban vannak. Aztán, mintegy mellékesen, megjegyezte az illető, tudom-e, milyen jó üzlet "vírustalanítani"? Márpedig ha nem lenne vírus, ez a hasznot hozó ágazat becsődölne. Nem is tudom, miért fűzte mondandójához ezt azt összefüggést ... Félő tehát, hogy a doppingfronton jó ideig nem lesz béke - ahhoz túl sok a pénz és az egzisztenciális előny a sportban. Jönnek majd azok a versenyzők, akiknek DNS-láncába egy kenguru ruganyossági génjét ültetik be, amitől az atlétának mellékesen talán csökevényes erszénye is keletkezik, ám könnyedén ugorja majd meg magasba a három métert. A klónozott emberi lények közül az egyik doppingol és versenyez, a másik pedig majd mintát ad.
Vagy talán megszületik egy új Coubertin, aki a versenyek igazi, nagy veszteseit fogja díjazni, és a jelenlévők valamennyien egyformák lesznek? Hiszen arra menne ki a játék, hogy ne a győzelem, hanem a részvétel legyen a fontos. Ahogyan az az első újkori olimpiával 1896-ban elkezdődött.