Hagyatéki perpatvar

Négy hónappal a tragédia után, szinte még fel sem ocsúdva a fájdalomból, egy zord, napfényt alig ismerő folyosón találtam magam. A hagyatéki ügy mielőbbi lezárására várva háromnegyed órát szorongtam a barátságtalan környezetben. További húszpercnyi ácsorgás után türelmetlenül bekopogtam az ajtón, s lám, egy kedves hang fogadott:
- Maga miért nem jött be eddig? Nem tudtuk hogy itt vár.
- Zárva volt az ajtó - mormogtam csendesen.
Nyilván a korai órának volt betudható, hogy a teremben lévő tucatnyi szék ellenére nem kínáltak hellyel. Ismét perceket vártam, mire a közjegyző megjelent. Türelmetlenül felvázoltam neki problémámat, ő azonban szétszórtságra hivatkozva a történet végére el is felejtette a nevemet. Újra bemutatkoztam, ekkor már rémlett neki a dolog, csakhogy nem találta a számítógépben a nevem, mert, mint később kiderült, ékezet nélkül írta be. Ekkor újra megkérdezték, ki is vagyok valójában, és jártam-e már itt, így az egész kezdődött elölről. Harmadszorra sikerült tisztáznom személyazonosságom, s ezt követően a magammal hozott papírokat is megmutathattam.
Már ez sem volt zökkenőmentes ügy. Húgom, aki tíz éve külföldön él, a távolság miatt nem tudott hazautazni és az ügyeket intézni. Ezért egy meghatalmazásra és valamennyi dokumentumból egy magyar változatra volt szükségem, amit körmönfontsága miatt már az első alkalommal viszszautasítottak. Ez nem minden. A fordítóiroda által kiállított papírokban sérelmezték a fekete színű pecsétet, arra hivatkozva, hogy akár fénymásolat is lehet. A felette található kézjegyet pedig szépsége miatt egy gyermekíráshoz hasonlították.
- Miért történik ez velem? - zokogtam fel magamban. Mire kicsit kijózanodtam az okmánykáosz okozta részegségből, már az ebédidővel kezdtek fenyegetőzni. Sietve szerettem volna még kikérni legalább a már korábban tisztázott adatlapokat, de ismét falnak ütköztem. Önfeláldozóan, éhesen átkutattak nekem hat irodát. Egyikben sem találták a kért anyagot.
- Talán a lezárt, régi akták közzé keveredett - mondta a közjegyző ekkor már kissé feszülten.
S mit ad Isten, ott volt a legalsó polcon, a régi iratok soraiban! Minden bocsánatkérés nélkül kezembe nyomták papírjaimat, s a dél közelegvén az ügy két hónapos halasztásával ajtót mutattak.
Mit csináltam rosszul? Ma sem tudom. Annál is inkább, mert az ügy nagyjából ma is ott tart, ahol az ominózus napon ebéd előtt félbeszakadt.