Egy fedél alatt

Hogy miért éppen ez a kérdés foglalkoztatta, nem tudta volna pontosan megmondani, de most úgy rémlett neki, az imént valaki elküldött a pokolba valami boldogtalant a váróteremben; talán ezért ugrott be a téma. Mit tehetett? Megadóan hallgatta a kíméletlenül hervadó ("Még tíz éve is szép lehetett") nőt, a tárgyilagos egykedvűséggel eléje hulló sötét tényeket ("Hja, kérem, ilyen az élet!"), aztán szép lassan mégis megenyhült. Idő van, gondolta, úgyis nehezen telnek a kényszerű várakozás percei. Emiatt is dohogott magában ("Hóakadály sincs, hát miért késik ennyit ez az átkozott vonat?"). A középkorú asszony, aki leült mellé a vasútállomáson, szomorúan mesélte életének egy szeletét. A történet egyre jobban kikerekedett, s a hajlott hátú férfi azon kapta magát, hogy már fokozódó érdeklődéssel követi az elbeszélés fordulatait.
A mesélő asszony gyűrött, magas homlokán és tekintetén súlyos, sötét felhők ültek. Szaggatottan sorolta sérelmeit: a bíróságon egy esztendő alatt sem született meg egy nyamvadt kis határozat a válásról, pedig a férjének már élettársa van ("Ha hallaná, hogy mit művelnek ezek éjszakánként! Direkt visíttatja azt a szégyentelent, hogy halljam"), a lakás nagyobbik, utcai részében ez a rosszéletű nő lakik azzal a latorral... A ház másik, szerényebb méretű, udvarra néző, lassan már omladozó részében ő húzza meg magát a gyerekkel ("Hát élet ez?"). Az asszony nagyon keserű, ugyanakkor kemény is, látszik rajta, hogy már túl van minden síráson. Jogcím nélküli lakáshasználatot emleget, majd arról beszél, hogy az elmúlt télen a férje és új párja ("Megtalálta zsák a foltját!") kikapcsolt az ő lakrészükben mindent, amit csak lehetett. Nem volt víz, villany, nem jutott el a konvektorokba a gáz, így aztán a gyerekkel mintha jégveremben laktak volna ("Most is érzem a csontjaimban azt a hideget!"). A sarki kútról hordta kannában a vizet, el is esett a jeges úton, alaposan összetörte magát. Jeges vízben mosott, az egyik szomszéd ("Az egy jótét lélek!") megengedte, hogy ott vasalja ki a mindig nedves ruháikat. Ételt nem tudott főzni, még szerencse, hogy a gyerek iskola után kap ebédet a napköziben, sorolta konokul. Amikor már nem bírta elviselni a rettenetes hideget, megpróbált beszélni azzal az emberrel, akit egykor úgy szeretett, de a férje durván eltaszította az ajtóból ("Hát persze, el akar üldözni minket a lakásból, mert kell a macájának!"), pedig csak azért kopogott be, hogy legalább a gyerekre legyenek tekintettel...
A meggyötört, kimerült asszonyt hallgatva a férfinak először a gyomra kezdett remegni, de csak finoman, alig észrevehetően, később szép lassan kiszáradt a torka, a nyelve a szájpadlásához tapadt, szétterjedt benne valami megfoghatatlan keserűség, behatolt a zsigerek közé is ("A család!"). Eszébe ötlött egykori felesége, a gyerekei, a közös lakás ajtaja, amely többé már nem neki nyílik ki, azok a végtelenül hosszú napok, amikor a közelben ácsorgott, hátha látja a családját... Már alig tudott figyelni a várótermi asszony fájdalmas, vádirattal is felérő történetére. Csapongó gondolatok zakatoltak a fejében, zaklatott volt, felvillant egy kép, egy szó, aztán kihunyt egyik a másik után, végül az is eszébe tolult, amit eddig a pokolról hallott... Amikor végre bemondták a várva várt vonat érkezését, éppen ott tartott gondolatban, hogy a pokol itt van, vele élünk, egy fedél alatt. Elköszönt az idegen, űzött asszonytól, leszegte a fejét ("Ha a holnap délutáni vonattal visszaérkezem, meglesem a két gyereket"), s elindult a szerelvény felé, de néhány méter után megtorpant, önmaga számára is váratlanul megfordult, elhagyta a vasútállomás épületét, loholni kezdett a városközpont irányába. Csapzottan, lihegve torpant meg. Állt a lakótelep egyik hámló vakolatú épülete sarkánál. Kitartóan figyelt.