Évszámháború

Nos, reggel általában hetvennek érzem magam, mikor az óracsörgés után levonszolom magam a lépcsőn. A fürdőszobában jó esetben nyerek tíz-tizenöt évet. Az értelmi szintemet viszont az ébredéskori tizenkettőről tornázom felfelé a munkahelyhez közeledve. Napközben komoly negyvenesként dolgozom... már amikor legendás szórakozottságom el nem uralkodik rajtam. Akkor ugyanis például óvodásokat megszégyenítően fordulok le a székemről, ha az elindulás hevében nem szedem szét elég gyorsan a kétszeresen összetekert lábaim (ne próbáld megérteni, ez családi hagyomány). Ha esti buli, mozi, színház vagy baráti kocsmázás vár, még mindig kenterbe verem a húszasokat. De úgy éjfél körül rám tör az ásítás, és percek alatt megint évtizedeket öregszem...
Tudod, mit?! Igenis szemtelenül fiatalnak érzem magam! Megbámulom a toronydarut az építkezésen, forró nyári este mezítláb sétálok végig a turistáktól hemzsegő, előkelő fővárosi Duna-korzón, és teli torokból, az első sorból énekelek a nagy fenekű nők napjáról meg Zazie szerelmi életéről az Emil.RuleZ-koncerten. Akit az istenek szeretnek, örökké meghagyják gyereknek... hogy ne felejtsen el néha kicsit őrültnek lenni, lelkesedni meg rajongani...
Hát tényleg nem adod fel a kérdést, nem mindegy, mennyi vagyok?! Hidd el, nem szeretném visszaforgatni az idő kerekét, büszke vagyok minden megszenvedett ráncomra! Hogy hány éves vagyok? Elég fiatal, hogy emlékezzek az álmaimra, és elég öreg, hogy immár bölcsen és elnézően mosolyogva magamon tovább hajszoljam őket. Elég fiatal, hogy élvezzem az élet lüktetését, és elég öreg, hogy megbecsüljem a folytonos átmenetek közti pillanatnyi békét.
Mikor kedvesem egy nehéz nap végén a hajamba fúrja fejét, izgalmas és kívánatos harmincasnak érzem magam. Pedig a naptár lapjai megállíthatatlanul pörögnek, és a szarkalábaknak sem lehet többé útját állni - mégis mintha olyankor megállna az idő... harmincnégynél...