Kinek a szégyene?

A kisváros magániskolájába a hetedik évfolyamra új fiú érkezett. Kissé túlkoros volt, kissé nehezen is kezelhető. Az évfolyam nyolc gyerekből áll, három kislány és öt fiú. Nem az az osztálylétszám tehát, amelyet ne lehetne áttekinteni. Mégsem tűnt fel senkinek semmi. Egyetlenegy lányos anyuka nem vette észre, hogy a gyereklány egyre jobban húzódozik az iskolába indulástól, hogy egyre kevesebbet mesél az ott történtekről. S egyre gyakrabban bújik el a telefonjával esténként, hogy végeérhetetlen beszélgetést folytasson a másik két lánnyal, mindig elhallgatva, ha felnőtt kerül a közelükbe. Egyetlenegy anyuka nem vette észre, hogy a lánya esténként sír. Csak későn. De szerencsére nem túl későn.
Tizenkét éves lányokról van egyébként szó. Egy tizenkét éves lány fizikailag majdnem felnőtt, gondolkodásában a felnőttes elemek erősödnek. Egy tizenkét éves lány már festi a körmét, kihívó göncöket vesz magára, arra pedig mindent eltakaró, bő leplet, hogy mégse lássék, amire büszke. Egy tizenkét éves lány vérforralóan szemtelen az egyik pillanatban, leüvölti bármelyik szülője fejét, hogy a másik pillanatban a maciját szorongatva nézzen valami mesefilmet. Egy tizenkét éves lány már tudja, hogy nő, de ezt nem mindig szereti magában. Egy tizenkét éves lány, akárcsak az ilyen korú fiú, alapvetően nagyon nagy gondban van saját magával; kívül-belül a legszívesebben láthatatlan lenne, és ezt néha túlkompenzálja harsánysággal, feltűnőséggel. Ilyenek ugyanis a tizenkét évesek.
Az új fiú nem tudott, de nem is akart belesimulni az új iskolába, az új osztályba. Mivel tanulmányi, műveltségi téren és általában is volt némi elmaradása, viszont ő is csak egy elfogadásra, elismerésre, figyelemre vágyó kamasz, hát, ahogy az lenni szokott, feltűnősködéssel, hangoskodással, káromkodással, durvasággal próbált magának a kicsiny közösségben valamiféle pozíciót kivívni. A fiúk szemében csodálatra, a lányok szemében behódolásra vágyott. Hamar rájött, hogy a kis létszámhoz szokott pedagógusok bizony nem tudnak azzal mit kezdeni, ha ő a házi feladat elmaradását számon kérő tanárnak csak annyit válaszol, hogy "Menjél te a jó k...va anyádba!" Normális felnőtt ilyen helyzetben legalábbis meghökken. Jó pedagógus nem csapja szájon, hanem eltűnődik, mi van ezzel a gyerekkel. Ez történt - de nem eléggé.
{p}
A fiúk valóban csodálattal nézték az újfajta viselkedést: jé, ezt meg lehet csinálni?! Kételyek persze voltak, de kétségkívül imponált a "bátorság". Nem kellett hozzá három hétnek sem eltelnie, és a kis iskola hetedik évfolyamán tanító tanárok gyomorgörccsel mentek be órára, rettegve attól, aznap vajon mi fog történni. A tanulás aztán végképp megszűnt náluk. Elmaradtak az addig rendszeres, hetenkénti kirándulások, evezések, gyalogtúrák, mozilátogatások. Egyetlen pedagógus sem merte vállalni, hogy az új fiút elvigye bárhová is. És egyetlen pedagógus sem merte vállalni, hogy kihagyja a gyereket a közös programokból. A pedagógusok inkább azt gondolták, várnak még egy kicsit, hátha csak kezdeti nehézségekről van szó.
Azon a szeptemberi estén aztán az egyik kislány nem tudta tovább magában tartani a történteket. Először lassan, akadozva, végül egyre inkább belemelegedve sorolta és sorolta, mi történt vele az iskolában. A kislány már nem hallgatott, de szégyellte magát és félt. Szégyellte magát, mert megfogták a hátsóját, szégyellte magát, mert megtapogatták a mellét, és tudta, hogy másnap is meg fogják, szégyellte, hogy megtörténhetett a másikkal, hogy ketten behúzták a vécébe és letépték a bugyiját, és csak azért nem történt vele roszszabb, mert becsöngettek. Szégyellte, hogy öngyújtóval égették a tenyerét, szégyellte, hogy fogadásból smárolták le naponta többször. Félt, hogy másnap is megverik, ha t...kön rúgja az őt bántókat ("Mit képzelsz, büdös ri...nc, hogy mered ezt?!").  Szégyellte magát, mert úgy érezte, valami nagyon rosszul működik a világban, hogy ez egyáltalán megtörténhetett. Biztos volt benne - merthogy bizonytalan -, ő is hibás, hiszen másképp ez nem lehet. Egy tizenkét éves gyerek még úgy gondolja, a világ alapvetően jól működik, és ha mégsem, akkor biztos ő csinált valamit rosszul...
Az anyuka elképedt. A történettől, és attól is, hogy tizenkét éves, jobbára szabadon, jó szellemben, szeretettel és felvilágosultan nevelt leánygyermeke szájából olyan mondatok esnek ki, amelyek hátborzongatóak, közhelyesek. Hogy anyuka ebből ne csináljon ügyet, semmiképp ne mondja el senkinek, de legfőképpen azt ne mondja el, hogy a kislány elárulta, hiszen meg volt fenyegetve, hogy akkor nagyon megverik, sőt "megkaphatja, amit olyan nagyon akar a kis k...va". És a kislány sírt és félt, és önmagát hibáztatta. De legalább elmondta, és ez a történet ezáltal(is) különbözik a sok ezer, jobbára agyontitkolt történettől.
Anyuka, dacolva a kamasz lány ellenkezésével, igenis felhívta a másik anyukát. Mint kiderült, a másik anyuka nem értette, miért zokog serdülő lánya a bezárt szobájában úgy, hogy szóba nem áll senkivel. Amikor meghallotta, hogy a SAJÁT gyermekével aznap mi történt az iskolában, fizikailag is rosszul lett. Hosszú beszélgetés kezdődött. Aztán felhívták a harmadik anyukát. Aki, hogy rímeljen a sztori a vérfagyasztó sztereotípiákra, azt mondta a telefonba, hogy az egész történet hihetetlen, és ha mégis volt valami, akkor nyilván a lányok kihívó viselkedése volt az oka.
"Ugye, mondtam, anyu, hogy ne mondd el senkinek! Most mindenki k...rvának néz!" - üvöltötték egyszerre két lakásban is a lányok, és igazuk volt - de nem azért, mert igazuk volt. Másnap már mindenki tudott az iskolában a szörnyű históriáról. És bár mindenki jószándékúan állt hozzá, a következmények legalábbis borzalmasak voltak. Összehívták az évfolyamgyűlést. Ezzel kezdték: "Tessék, mondjátok el, mi történt." És - mit tesz isten! - nem mondták el. Nyilvánosság előtt elhangzott továbbá, hogy a lányoknak kevésbé kéne kihívóan viselkedniük; egyébként pedig a leckéket is mindenki csinálja meg és a házirendre is ügyeljen.
A kislányok valószínűleg ezen a ponton határozták el, hogy soha többet, de tényleg, semmit nem mondanak el a felnőtteknek.
Ez vajon kinek a szégyene?!