Levegőben függő üdezöld kertek

A kopár sivatagok mélyén, az óriási hegyek magaslatain egykori nagy civilizációk romjai fekszenek: a fáraók emlékei, a Machu Picchu inkáinak építményei, a rómaiak, a vikingek és a mexikói olmékok öröksége. Az épületek, építmények romjai az ókori mesterek hozzáértését bizonyítják.
A VIII.-tól a XII. századig a vikingek voltak az Északi-tenger urai. Keskeny hajóikkal felfedezték az Atlanti-óceán északi vizeinek még érintetlen részeit, Izlandot, a távoli Grönlandot és az Észak-Amerikába vezető utat is. De hogyan voltak képesek ilyen távokat megtenni azokban az időkben, amikor még a legegyszerűbb mágneses iránytűt sem ismerték? A vikingek által használt navigációs technika azóta is titok maradt. A filmben Sir Robin Knox-Johnston világhírű hajós és norvég nemzetiségű legénysége kísérli meg az Északi-tenger átszelését egy viking hajó másolatán. Eközben egyetlen navigációs eszközt használnak, amelyről úgy vélik, hogy a vikingek is alkalmazták: a napiránytűt. Ez egy fatárgy kerek lappal a közepén és vésetekkel a peremén. Középpontjában a kiálló szög szolgálhatott iránytűként, mert árnyékot vetett, s ez az árnyék segített a tájékozódásban.
Krisztus előtt 55-ben Caesar végigvonult seregével Európán, és sikerrel északra szorította a lázadó gall törzseket. Szeptember közepén érkezett a hatalmas Rajna partjaihoz. Caesar elhatározta, hogy átkel seregeivel a folyón, hogy a másik oldalon tanyázó törzseket is móresre tanítsa. Úgy gondolta, megalázó lenne a rómaiaknak hajóval átkelni a folyón, ezért elrendelte, hogy emberei építsenek fahidat a négyszáz méter széles és nyolc méter mély folyó fölé. A gall háborúról című munkájában Caesar azt állítja, az első fejszecsapástól csupán tíz nap telt el, és állt a híd. Chris Wise tervezőmérnök megkísérli megépíteni a fahidat. Csakúgy, mint Caesarnak, neki is csak napok állnak rendelkezésére, és egy lelkes kis csapat, amelyet létszámában persze össze sem lehet hasonlítani Caesar légiójával. Mike O'Rorke, az akció vezetője foglalkozik a terv logisztikai részleteivel. Hogyan volt képes Caesar légiója kivágni és kifaragni négyszáz hídgerendát ilyen rövid idő alatt? Horst Fehr német régész volt az, aki megtalálta a szóban forgó hidat a Rajnában. Ő rántja le a leplet arról, hogy a rómaiak hogyan építették meg a hidat ilyen gyorsan.
{p}
Több mint háromezer évvel ezelőtt a mexikói síkság termékeny dzsungeleiben megszületett Amerika első civilizációja. Ötszáz évvel a Római Birodalom alapítása előtt az olmékok hatalmas városokat, piramisokat és labdajátékukhoz pályákat építettek. A régészek többsége Mexikó "anyakultúrájának" tartja az olmék civilizációt, szerintük a maja és azték kultúra is ebben gyökerezik.Az olmékok legkülönlegesebb alkotásai monumentális szobraik. A La Venta vidék őslakosai óriási szobrokat emeltek, melyek akár negyven tonnát is nyomhatnak. A leghíresebbek közülük azok a hatalmas kőfejek, amelyekről úgy vélik, hogy vezéreiket ábrázolják. Több mint két méter magasak, és semmiféle fémeszközt nem használtak a kifaragásukhoz. Az a hely pedig, ahonnan az olmék szobrokhoz használt sziklák származnak, százhatvan kilométerrel távolabb, a Tuxtla hegységben helyezkedik el. A hegyet és a La Venta közötti földterületet erős sodrású folyók és mocsarak tagolják, ami még inkább megnehezítette a sziklák szállítását. Hogy kerültek hát a kövek a La Venta területére? Ponciano Ortiz régész szerint az olmékok vízi úton szállíthatták a kőtömböket. Anne Cyphers azonban, aki egy másik olmék területen, San Lorenzónál ásott ki és mozdított el kőszobrokat, meg van győződve róla, hogy a szikladarabokat szántalpakon mozgatták a száraz évszakban. Két mérnök, Peter Guthrie és Bob Loew hamarosan megtapasztalhatta, milyen nehézségekkel jár 12 tonna követ szárazföldön és vízen mozgatni igencsak kezdetleges technológiával. A kövek szántalpakra rakása és szállítása sokkal nehezebbnek bizonyult, mint gondolták. De még ha az olmékok el is juttatták a  sziklatömböket a nevezett területre, hogy tudtak ilyen finoman kidolgozott szobrokat készíteni kizárólag kőszerszámokkal? Glynn Williams, a Royal College of Art szobrász professzora állhatatos munkával próbál kifaragni egy szoborfejet a korabeliekhez hasonló szerszámokkal.
{p}
Ezer évvel lerombolása után Babilon városa még mindig a pompa és a jómód szimbóluma. Legismertebb jellegzetessége a világ hét csodájának egyike, Szemiramisz babiloni függőkertjei, amely ámulatba ejtett és meghökkentett minden szemlélőt. Krisztus előtt száz évvel Diodorus Siculus "levegőben függő kertekként" írta le őket. Távolról úgy néztek ki, mint egy teraszos domboldal vagy mint a görög színházak széksorai. Azt mondják, Nabukodonozor király építtette egyik hőn szeretett feleségének. Egyes szakértők pedig odáig merészkednek, hogy állításuk szerint az ősi krónikások eltévesztették a helyszínt, és a kerteket nem Babilonban kell keresni. De akárhol is voltak, a rejtély akkor is megoldatlan: hogyan tudták öntözni a bonyolult elrendezésű kerteket? Ősi források szerint volt egy titokzatos, rejtett öntözőrendszer, amely a vizet a tetőre szállította. Milyen lehetett ez a rendszer és hogyan működött? Mivel nincsenek régészeti maradványok, a kérdés megválaszolása még nehezebb. John Oleson, az ősi vízemelő rendszerek szakértője szerint valószínűleg emelők hosszú sorát alkalmazták. Ezek, amelyeket a Közel-Keleten még ma is használnak, egyszerű farudak, az egyik végükön vödörrel, a másikon nehezékkel. Stephanie Dalley régésznő azonban nem osztja a véleményét. Ő arra a következtetésre jutott, hogy tömlőbe ágyazott spirális csöveket alkalmaztak a víz szállítására. Ha ez igaz, akkor Szin-ahh-ériba mérnökei még Archimédesz születése előtt feltalálták az archimédeszi csavart vagy más néven a statikus felhajtót. Jo Parker vízügyi mérnök a filmben arra vállalkozik, hogy mindkét módszert rekonstruálva kipróbálja, lehetett-e alkalmazni őket az akkori technikai színvonalon.