Istennek nincsenek unokái

- "A kereszténység folyamatos hátrálásának vagyunk tanúi. Gyakran kell csalódnunk az ember jóra való képességében, ezzel szemben a gonosz iránti fogékonyság és hajlandóság határtalan" - állítja Paul Johnson angol történész. Nincs okunk vitatkozni vele. Főapát úr szerint mi következik ebből a katolikus egyház számára?
- Sajnos valóban számot kell adnunk fájó kudarcélményünkről, de szerencsére a hívő nemcsak a saját erejére hagyatkozhat, hanem a kimeríthetetlen isteni forrásra is. Mindenki látja, hogy a tisztességnek, a becsületnek, az adott szónak igen alacsonyan jegyzik az értékét. Mégsem a moralizálás a kivezető út. Meggyőződésem, hogy az egyháznak, a hívőknek nem erkölcstant kell felajánlaniuk a világnak, hanem istentapasztalatot. Vagyis meg kell sejtetni az Istent elutasító kortárs embertömegekkel, hogy az Úrral közösségben lenni nem más, mint pótolhatatlan felszabadító öröm. Ha nem erre helyezzük a hangsúlyt, ha nem erről beszélünk, akkor nem megfelelően teljesítjük a küldetésünket.
- A katolikus egyház jól adja át, okosan közvetíti Isten üzenetét?
- Bizony itt is vannak gondjaink. Sokszor érthetetlen, amit mondunk: speciális egyházi szavakat használunk. Ha a közember meghallja azokat a kifejezéseket, hogy üdvösség, kegyelem, szentség, szabályosan rosszul lesz, mert fogalma sincs, mit takar ez a barokkos szókészlet. Ha így beszélünk az emberekhez, eleve elidegenedett helyzetbe hozzuk őket. Meg kell találnunk azt a hangot, amit a modern világban bárki kódolás nélkül megért.
{p}
Kiüresíti a lelkét
- A keresztény civilizáció embere az isteni alkotást tisztelte a másik emberben. A humanizmus térhódításával változott a helyzet: az istenképiségétől megfosztott embert állították piedesztálra. Hová vezetett ez az út?
- Világképünk lényege: az embert Isten teremtette. Az ember méltósága abban gyökerezik, hogy mi valamennyien Isten képmásai vagyunk. A humanizmus megjelenésétől mostanáig azonban fokozatosan halványul az istenképiségünk. Felállítható a tétel: amilyen mértékben elfelejtem saját istenképiségemet, olyan mértékben jövök zavarba önmagamat illetően, mert nem tudom megválaszolni, ki vagyok én. Biológiai lépegető exkavátor, szociális lény, ösztönlény? És ha nem tudok választ adni, akkor előtolakszik a narcisztikus énem, amely önző módon csak önmagát fogadja el. Márpedig az egyszemélyes világ kibírhatatlan pokol. Mégsem lehetünk azonban reménytelenek. Már csak azért sem, mert úgy vagyunk megszerkesztve, hogy életünk folyamán, bizonyos életszakaszban, különösen a vége felé, igenis megjelenik az emberbe plántált transzcendenciaigény, az istenéhség, még azoknál az öregeknél is, akik egész addig elutasították az Úr gyöngéd szeretetét. Az öregkori magány, a végső óra kegyetlen tud lenni. Ott lehull minden sallang. Végül csak egyetlen kérdés marad: ki fogja a kezemet az árnyékvilág elhagyásakor? A csecsemőnek és a távozni készülő öregnek egyvalamire van szüksége a napi táplálékon kívül: szeretetre. Ez oldja a szorongást és a félelmet. Természetesen Isten nem arra van, hogy földi pályafutásunk végén statisztáljon nekünk.
- Ön egyszer azt mondta: a szolgaság most nagyobb, mint valaha, a ma embere különös rabszolgaságba taszítja magát. Fenntartja a véleményét?
- Igen. Abból indultam ki, amit a rendszerváltozás előtt tanítottak az iskolákban, nevezetesen, hogy a történelem során az egymást követő társadalmi rendszerekben egyre fokozódott az egyén kizsákmányolása. Tehát korábban jobbára csak az ember munkaerejét vették el, illetve használták ki. Manapság azonban történik valami merőben más is: az ember kiüresíti a lelkét, illetve hagyja, hogy ilyesmi megtörténjék vele. Mi ennek a következménye? Tétovaság, befolyásolhatóság, boldogtalanság. Végső soron egyfajta szolgaság. Különösen az ifjú generációk veszélyeztetettek. Én egyébként bűneikben is védem a fiatalokat, mert nem ők tehetnek az alapvetően nyomorúságos lelki körülményeikről. Hiszen körbekeríti őket a fecsegő és erőszakos felszín. Egy protestáns igehirdetőtől hallottam: Istennek nincsenek unokái, Istennek csak gyermekei vannak. Vagyis: minden nemzedéknek elölről kell kezdenie az Istennel való kapcsolatot.
- Ez nem lesz könnyű.
- Valóban. Pillanatnyilag ideges kapkodást látok a fiatalokon, hogy lemaradnak a soros talmi kínálatról, hogy nem tudnak mindent kipróbálni, megkóstolni. De pozitív fejleményt is észlelek. Mert ott vannak már a családokban, a civil szervezetekben, kisebb-nagyobb vallásos körökben azok, akik elhatárolódnak az értéktelenségtől, nem kérnek a zavaros társadalmi murciból. Hosszú távon rájuk lehet építeni. Ők a megújult erkölcsiség letéteményesei, ők fognak új, egészséges közösséget alkotni. Ők szövik majd újra azt a spirituális hálót, amelyet a kommunista diktatúra céltudatosan szétszaggatott. A hálót, amely az egyházakon, a tanítói, a gyógyítói intézményeken keresztül hordozta a nemzet lelki terheit. De nyíltan meg kell mondanom azt is, hogy a jelen még nem alkalmas a valódi megújulásra. Az építkezéshez idő kell, hosszú-hosszú évtizedek.
{p}
Provokál és elvilágiasít
- Bizonyosan nincs elég erő a katolikus egyházban a hittérítő, evangelizációs térnyeréshez?
- Amint már utaltam rá, eszközeink és módszereink nemigen vagy csak részben felelnek meg a modern kor követelményeinek. Meg aztán minket is, ahogy minden világvallást, kihív, provokál és gyengít az elvilágiasító áramlat, amely soha olyan erős nem volt még a történelem során, mint mostanság. Másfelől: rugalmasságot ezzel szemben, még ha veszteségei árán is, egyedül a latin egyház tanúsít. Az összes többi világvallás heves fundamentalizmussal reagál a kihívásra. Megkötik magukat. Így, és nem másképp, hirdetik hitük szerint. A katolikus egyháznak alázatosan vállalnia kell a kisebbségi létet , hogy forrásunk vize tiszta maradjon; és ennek annál nagyobb a jelentősége, minél több a környezetünkben a mérgezett kút.
- Minden, amit Európa fogalmán értünk, alapvetően keresztény ihletésű alkotás. Az uniós alkotmányba mégsem került be a keresztény gyökerekre való utalás. Miért?
- Az uniós atyák nem biztos, hogy keresztényellenesek. Egy praktikus kérdés határozta meg az álláspontjukat, nevezetesen, hogy az európai közösség befogadhassa az iszlám Törökországot. Amikor tizenöt évvel ezelőtt, kezdő püspökként, először részt vettem egy nemzetközi szimpóziumon, azt hittem, eltévedtem. Folyton az iszlámról beszéltek. Tudomásul kell vennünk, hogy ma már Európában igencsak jelenvaló és tekintélyt parancsoló az iszlám. Ennek a távlatai beláthatatlanok, és komoly gondot, sőt veszélyt is hordoznak magukban. Ugyanakkor eszembe jut Andrea Riccardi, a Szent Egyed Közösség egyik alapítója, aki azt a kérdést feszegette: tekinthetünk-e idegenként egymásra Európában? "Mert ugyan ki és mi számít idegennek?" - érdeklődött, majd ő maga válaszolt: "A megváltód zsidó. A szám, amelyet használsz, arab. A betű, amelyet papírra vetsz, latin. A kávé, amit iszol, brazil. Az autó, amit vezetsz, német. Akkor tehát ki és mi számít idegennek?"
- Karácsonykor a Megváltó születését ünnepeljük. Sokan mégsem akarnak megváltódni, vagy az önmegváltásban hisznek.
- Ismerek olyan embereket, akik a megváltás szó hallatán kiborulnak. Nekik túl sok keserű tapasztalatuk volt. Ugyanakkor a mélyülő hitben élők megértik, értékelik és sóvárogják a megváltás kegyelmét. Úgy látom például, hogy az átlagos keresztény fiatal legnagyobb keresztje önmaga, vagyis a saját önzése. Megváltódni az önzéstől, ez lesz az istenhívő emberek jövőjének kulcsmozzanata.
{p}
Szétszakítottság
- Főapát úr személy szerint hogyan viszonyul a karácsonyhoz?
- Számomra fájdalom is kapcsolódik az ünnephez. Életem első három évében nagy fényt, biztonságot jelentett Jézus eljövetele. Aztán elváltak a szüleim. Onnantól fogva karácsonykor különös erővel kellett megtapasztalnom a szétszakítottságot. Emlékezetes még az 1969-es karácsonyom, amelyet a bajai laktanyában töltöttem katonatársaimmal. Ünnepelni nem lehetett, a százados elvtárs előre figyelmeztetett: nehogy "imagarázst" merjünk csinálni a századból. A parancsnok nem tudta vagy nem akarta tudni, hogy Jézus Krisztus radikális üzenete minden emberhez, tehát hozzá is szól. Az igazság, hogy Isten emberré lett, szinte felfoghatatlanul fontos mindnyájunknak, egyenként mindenkinek.

Várszegi Asztrik
1946-ban született Sopronban. 1971-ben pappá szentelték. Ezt követően elvégezte az ELTE történelem-német szakát, majd történelemből doktorált. 1989-ben püspökké szentelték. 1991-ben választották meg pannonhalmi főapátnak. Az apátság épp a minap nyerte el a Magyar Örökség díjat.