Mi, magyarok!

- Hány történész és riporter kérlelte már feleslegesen, hogy készítsen feljegyzéseket történelmi találkozóiról, tárgyalásairól az utókor számára! Miért ilyen hajthatatlan?
- Olyan naplót, amilyet komoly emberek vezetnek, én nem írok. Nekem legfeljebb egy kis naptáram van, melybe a találkozóimat, a programokat jegyzem fel. Még ez is veszélyes, mert például az idei naptáram májusban elveszett. Ki tudja, milyen kezekbe került. Ezért nem vezetek naplót, s ezért nem írok memoárt sem. Akikkel beszélgetek, sokkal szabadabban mondják el a gondolataikat, véleményüket, ha tudják, hogy nem jegyzem le.
- Így az sem derül ki, milyen nyelven készítené a feljegyzéseit. Magyarul, németül?
- Vagy franciául. Nálunk otthon mind a három nyelv egyenrangú volt. Anyám franciául beszélt velünk, de nekünk magyarul és németül is tanulni, beszélni és érettségizni is kellett. Én most is váltogatom a nyelveket. Amit az ember gyerekkorában megtanult, azt soha nem veszíti el. Erzsébet nővérem például, aki egy Liechtensteinhez ment férjhez, apró gyermek korában beszélt utoljára magyarul. Mégis, mikor haldoklott, az utolsó két napon csak magyarul beszélt.
{p}
- Olvas magyar sajtót, irodalmat?
- De mennyire! Az irodalom segít megtartani a nyelvet. Azokon az évtizedeken át, mikor nem jöhettem Magyarországra, az irodalom segített megőrizni magyar tudásomat. Kevés alkalmam volt magyarokkal beszélni, maradt az olvasás.
- Miközben már a nyolcvanas években is az Európai Parlamentben minden képviselői felszólalását magyarul kezdte.
- Hát persze! Jeleznem kellett, hogy mi, magyarok Európához tartozunk, csak átmenetileg mást diktált a történelem. Én voltam az egyetlen magyar az Európai Parlamentben, természetes, hogy magyarul is beszéltem.
- A magyar állam mikor viszonozta a magyarság iránti hűségét magyar útlevéllel is?
- Ez egy érdekes történet. Én úgy tudtam, hogy miután Mindszenty bíboros érdekében felléptem, hogy ne ítéljék el, 1970-ben tőle is, tőlem is elvették a magyar állampolgárságot. Csak 1990 után derült ki, hogy a kommunisták is slamposak voltak az adminisztrációban. Szavakban megfosztottak a magyar állampolgárságomtól, de nem adminisztrálták, így nem volt érvényes a döntés.
- Most milyen útlevéllel utazik?
- Magyarral. De amióta az Európai Unió tagjai vagyunk, ennek Európában már nincs jelentősége.
- Tartok tőle, hogy a slamposság nemcsak "kommunista", hanem általános magyar tulajdonság. Nem hall ránk panaszt máris Európában? Veszekszünk, nehézkesek vagyunk...
- Ellenkezőleg! Kitűnő a hírnevünk. Sok nagyszerű képviselője van Magyarországnak. Vannak nehézségek az európai beilleszkedéssel, de én optimista vagyok. Sok tapasztalatom volt korábban is a magyarokkal Európában. Amíg sikerült megtartani, hogy a politikusok elsősorban magyarok, és csak utána politikusok, addig soha nem volt baj. Aztán előfordult, hogy örültem, hogy csak mi, magyarok értjük, miről beszélünk. Ma bomlani látszik az egység. De hangsúlyozom, én ebben is optimista vagyok, mert széthúzással nem jutunk előre. Oda kell figyelnünk magunkra, sőt a szomszédainkra is. Egyvalamit gyakran elfelejtenek: sok minden lehetséges, sok minden változik, de a politikában a történelmet és a földrajzot nem lehet megváltoztatni.
- Ön ebben sokat tesz, s még többet tehetett volna, ha elvállalja 1990-ben a köztársasági elnökséget.
- Ez nem elfogadás kérdése volt csupán, mivel demokráciában a méltóságokat is választják. Őszinte leszek: szerettem volna elfogadni a jelöltséget. De aztán elgondolkoztam. Én voltam akkoriban az egyetlen magyar az Európai Parlamentben. Ott sokkal nagyobb és jótékonyabb hatással lehettem az ország fejlődésére. S akkor az volt a fontos, nem pedig a személyes ambíció. Ez így volt helyes, ma is így tennék.
{p}
- Annak idején ilyennek képzelte az európai Magyarországot, mint amilyenre sikeredtünk?
- Veszélyes dolog jósolni, nem is szoktam. Félek, hogy utolérnek a jóslataim, s ha nem válnak be, az nem szerencsés. Csak olyasmit jósolok meg, amit én már biztosan nem érhetek meg, s nem lehet szemrehányást tenni, hogy nem lett igazam.
- Ehhez képest állítólag egyszer mégis óvatlanul járt el, s jósolt!
- Igen, igen. Németországban tartottam nagygyűlést, s egy ott élő magyar azt kérdezte, mikor fog felszabadulni Magyarország. Rövid gondolkodás után azt mondtam, szerintem 1989-90-ben.
- Ez mikor történt?
- Ezerkilencszázhetvenkilencben.
- Önön kívül ezt akkor valószínűleg senki nem gondolta.
- Bár hittem, amit mondtam, magam is megijedtem a szavaimtól, mert tudtam, szembesíteni fognak velük, hiszen a lapokban is megjelent. Szerencsém volt.
- Milyen gyakran tudja meglátogatni az unokáit, itthon élő György fia gyermekeit?
- Elég gyakran jövök. Rám szokták mondani, hogy leginkább a bőröndben vagyok otthon. Sokat utazom, évente több mint száz előadást tartok ma is. Legutoljára Ópályiban jártam, ahol díszpolgárrá fogadtak. A lakosság harminc százaléka cigány, és kiválóan mennek a dolgok. Remek polgármester vezeti a települést (név szerint Erdélyi Miklós - A szerk.), azon múlik a legtöbb. Az unokáimat is látom, ami fontos, mert György gyermekei még kicsik, s ebben a korban sokat változnak.
- Van türelme az unokákhoz?
- Türelmem van, de időm nem nagyon. Nem vagyok hagyományos nagyapa, aki mesél és játszik a gyerekekkel. Huszonkét unokám van, Magyarországon három. A nagyobbak már megértik, mivel foglalkozom. Sőt az is előfordul, hogy magammal viszem őket egy-egy előadásra.
{p}
- A család fejeként megfogalmaz elvárásokat az unokákkal szemben is, mint ahogy annak idején gyermekeitől is megkövetelte a magyar nyelvtanulást?
- Fontosnak tartom, hogy legalább olyan oktatásban részesüljenek, mint amilyet én kaphattam a pannonhalmi bencéseknek is köszönhetően, akik kiváló tanáraim voltak. Legyenek felelősségteljes emberek, és a vallás legyen erős bennük. Ez különösen fontos. Ha ezek teljesülnek, én meg vagyok elégedve.
- Előfordul, hogy az egész család együtt tölt egy hétvégét?
- Nehezen férnének el egy helyen, egy asztal körül különösen nehéz lenne. Nagy ünnepekkor a család többsége azért együtt van.
- A karácsony ezek közé számít?
- Nem tudunk mindenkivel találkozni karácsonykor sem. Amerikából a lányomék nem tudnak mindig átjönni. De sokan vagyunk együtt. Spanyolországban töltjük az ünnepeket.
- Az ünnep csak a családé, vagy ilyenkor is elragadja a munka?
- Ha csak a munka, az még jó. 1943. december 23-án Amerikába repültem. Nem volt biztonságos a légtér, ezért a gép leszállt Shannonban, Írországban. A szentestét a hideg, fűtetlen repülőtéren töltöttük, amely ráadásul tele volt poloskával is. Rossz, de emlékezetes élmény volt. Mielőtt megnősültem, mindig dolgoztam karácsonykor is. Aztán Regina, a feleségem s a gyerekek gondoskodtak a bensőséges hangulatról, nem hagytak utazni, dolgozni. De bevallom, én bűnös ember vagyok, vasárnap, ünnepek alatt is dolgozom egy kicsit. Naponta ötven és száz közötti levelet kapok. Az az elvem, hogy minden levelet meg kell válaszolni. Ez pedig rengeteg idő.
- Milyen leveleket kap?
- Mindenfélét. Sok felkérést, meghívást kapok. A több mint ötven város, ahol díszpolgár vagyok, beszámol az életéről. Sok magánember is ír. Problémákkal, elintézetlen ügyekkel is megkeresnek, és van olyan is, aki csak üdvözölni szeretne. Nem tudok mindent megoldani, az lehetetlen. De minden levélre válaszolok, s ha egyedül nem megy, a munkatársaim segítenek benne. Amihez ragaszkodom: minden levelet saját kezűleg, magam írok alá. Ezt szeretném elmondani a politikusoknak: sok jót lehet tenni már azáltal is, hogy válaszol az ember. És aki bennünket megszólít, üdvözöl, azt mindig viszont kell üdvözölni.
- Mit jósol, mi lesz jövőre?
- Tartom magam az elhatározásomhoz, és nem jósolok. Vannak nehézségeink, de én optimista vagyok. És ezt tanácsolom mindenkinek.
- Békés ünnepet kívánunk, Elnök Úr!
- Önöknek, az olvasóknak is áldott ünnepet kívánok!