Inárcs és a Szabad Föld szeretetének elmélyítése I.

Hiába no, már csak ilyenek ezek a kótyonfitty zsurnaliszták, inkább csak a jelenségek felületét karcolják, onnan ragadnak fel egy csöppnyi sziporkát a történések áradatából, hogy aztán azzal butítsák a népeket. Mert, szó ami szó, a Pest megye másodosztályában sereghajtóként végzett focicsapat a 26 forduló során a 24 vereség mellett csak két döntetlent ért el, miközben kapott 168 gólt, amire alig 18 bombával válaszolt. De ezek csak amolyan számok, okoskodóknak való szürke statisztikák, amelyekben nincs szó halálról és feltámadásról, becsületről és árulásról, hősies helytállásról és tisztes elbukásról - az inárcsi futball könnyekkel és vérrel írott szürke hétköznapjairól.

Pedig hát ilyesmikről kellene szólnia a tisztes krónikásnak! Így hát a félresiklott újságírói pennát most a Szabad Föld kísérli meg helyes irányba terelni, felkötve azt a tisztes alsóneműt. Mert azért mi is szerepeltünk, mi több: leszerepeltünk már Inárcson... A sajnálatos esemény még az ötvenes évek elején történt, amikor lapunk is feladatot kapott a helyi kulturális mozgalomban, amelynek legfőbb célja - hogy pontosan idézzük az egykori tanácstitkárt -: "a Szovjetunió és népei szeretetének elmélyítése, a béke megszilárdítása" volt. E szeretet jegyében tartottunk aztán az amúgy kötelezően látogatandó Szabad Föld Téli Esték rendezvénysorozatán olyan nagy ívű előadásokat, mint például "Tito, a láncos kutya, a jugoszláv nép hóhéra"...
Úgyhogy nem kisebb ezúttal a tét, mint ismét elveszteni, avagy, ha lehet, még tovább fokozni Inárcs és a Szabad Föld "szeretetének elmélyítését", nem elfeledve persze a béke megszilárdítását sem. No, de vágjunk a sűrűjébe, és nézzük, hogyan is állunk azzal a focicsapattal.

"Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?" - ezzel a jelentős problémával kezdődik Thomas Mann József és testvérei című regénye, majd, hogy árnyalja a mély és a feneketlen jelzők közti különbséget, belekezd egy 298 szavas mondatba - amitől ezúttal megkímélném az olvasót... De igaz, ami igaz, itt, Inárcson igen látványosan érhető tetten a feneketlen mélység: ez a terület a Homokhátság északi széle, ami azt jelenti, hogy már a közelmúltbéli Inárcsot is vagy négy méter vastag homok takarja, és ez alig egy-két száz év hordaléka. S hogy a 700-800 éves település különféle korszakai milyen mélyen találhatóak, azt mindannyiunknál jobban Az ember tragédiájának Lucifere sejthette, aki így fordult a piramisától örökkévalóságot remélő Ádám-fáraóhoz:

"Egy évben e por csak nehány vonalnyi,
Egy századévben már nehány könyök,
Pár ezredév gúláidat elássa,
Homoktorlaszba temeti neved,
Kéjkerteidben a sakál üvölt,
A pusztán koldus, szolganép tanyáz."

S bár Madách tragédiájának egyiptomi színe a legkevésbé sem játszódik Inárcson, kéjkertekről sem tud a história és sakált is csak ritkán látni errefelé, de bizony volt idő, amikor nevük homoktorlaszba temetődött, s a pusztán koldus, szolganép, végül már az sem tanyázott...

Kicsit félve kopogunk be Czagányi Lászlóhoz, aki nemcsak a település, de a környék tudós kutatója-monográfusa is, vagy húsz tanulmány és több kötet szerzője: csak Inárcsról 862 oldalt hozott össze. A félelem oka, hogy aki belép Czagányi Lacihoz, az bizony nehezen szabadul addig, amíg töviről hegyire meg nem tanulja a vidék történetét, márpedig az mégsem járja, hogy hetekre bekvártélyozzuk magunkat a kifogyhatatlan mesélőhöz... Így hát csak egy rövidített gyorstalpalóra vállalkozunk: átszáguldunk néhány évezreden. Tatárok, törökök, kunok háborúznak itt, győznek és vesztenek; mindenesetre azt, hogy a "Szegedre vezető nagy út mentén" volt egy Inarch nevezetű falu, egy 1263-ból fennmaradt oklevél is bizonyítja.
- Az inárcsi iskola írt ki pályázatot saját múltjának kutatására, a 107 indulóból én lettem a harmadik. Így kezdődött - sóhajt nagyot házigazdánk -, aztán Brezsnyev elvtárs meglátogatta a szomszédos hernádi Március 15. téeszt, akkor rendeltek tőlem egy "Hernádi hétköznapok"-at, amit elolvasott a szentgyörgyi tanácselnök, neki is megtetszett - azóta kézről-kézre adnak a falumonográfiák megrendelői... Így ma már Bugyi, Inárcs és Dabas is díszpolgárává fogadott; válogathatok majd a díszsírhelyek között...

Czagányi Laciról tudni kell még, hogy - tudós történészhez illően - sokat ül egy helyben. Mondhatni: egész nap. És egész évben. És ennek már harminc esztendeje...
- Öt perc alatt történt. Estefelé az ágyban olvasgattam, megfordultam, és abban a pillanatban éreztem, hogy megbénult az egyik lábam. Majd egy percre rá a másik is. Hogy pontosan mi a baj, ma sem tudják az orvosok. Harminckét éves voltam, történelem-magyar szakos tanár; mit mondjak, nem volt könnyű megtanulni ülve élni, egyáltalán: megtanulni tovább élni... Ennek már 29 éve. És lám: hű maradhattam szakmámhoz, a történelemhez, nemcsak szeretnek, de megbecsülnek, segítek a sorstársaimnak, megírom a mozgássérültek kérvényeit a különböző támogatások elnyeréséhez, tovább vizslatom, mit rejt még az inárcsi homoktakaró, amúgy meg kollégák is vagyunk: én szerkesztem, írom, tördelem a havonta megjelenő és már lassan világhírű Inárcsi Új Hírmondót...
Amikor kilépek az ajtón, még utánam szól:
- Azért jó volna megint szenet lapátolni... De nem adom fel - neveti el magát -, látod, hogy keresztbe tudom tenni a lábamat, az már nagy haladás...

(S hogy végül is mi a helyzet a focistákkal - a jövő héten kiderül az is.)

Térkép
Inárcs a térség egyik legújabb, egyben legnagyobb történelmi múltú települése. Az újkőkortól igazolható itt az ember jelenléte, majd a középső bronzkorból a vatyai kultúra falvai és urnatemetői sorjáztak itt, hogy aztán a táj befogadja az ide érkező szarmatákat, avarokat, besenyőket, no és persze a magyarokat.

Bohanek Miklós felvételei