Fűszerke és a Tiltott szerelem

Ha már búcsúi készülődésben találtuk Domoszlót, első utunk a cukrászműhelybe vezetett, igaz, Krizsó Pétert annyira lefoglalták az islerek és linzerkarikák, hogy alig állt kötélnek. Kiderült aztán, hogy a búcsú mégsem piros betűs ünnep a naptárjában, hiszen unalmas elfoglaltságnak számít a több száz aprósütemény és krémes „sorozatgyártása”. A cukrász igazi alkotói kiteljesedését a lagzik jelentik, a furfangos násznép ugyanis elképesztő ötletekkel bombázza az édességek mesterét. Péter formázott már sült malac alakú tortát, sőt, a helyi focicsapatot is megörökítette egy cukormázzal bevont futballpályán. Nem jelentett számára problémát, hogy Trabantot, kamiont vagy vitorlás hajót varázsoljon piskótából, ám egy motorra leadott rendelést – tekintettel a számtalan küllőre – már kénytelen volt visszautasítani. A mátraalji cukrász munkásságának jelentős fejezetét képezik a legény- meg leánybúcsúkra rendelt finomságok, amiket többnyire pajzán fényképek meg csokikrémből formált, idevágó testrészek ékítenek. Kényes ízlésű olvasóinkra való tekintettel e műveket nem tanulmányoztuk hosszasan, inkább szemünket lesütve távoztunk.
Pirulva róttuk az utcákat, majd a 87 esztendős Major Anna néninél vágytunk megpihenni. „Fűszerkéről” – a plébános úr ezt a becenevet ragasztotta a madárcsontú özvegyre – az a hír járja, hogy tízesével viszi haza a köteteket a könyvtárból.
– Amikor öt-hat éves gyerek voltam, még újságpapírba csomagolták az élesztőt. Örültem, mikor elszalajtottak a boltba, mert addig haza se mentem, amíg a csomagoláson ki nem silabizáltam az összes betűt – mesélte, majd büszkén mutatta, most éppen milyen kincset kölcsönzött ki. Már a borító láttán zavarba jöttem, ugyanis egy szenvedélytől tüzelt leány és egy igencsak elragadtatott férfiú ölelkezett rajta. Hogy mit takar a nagy heveskedés, az iromány címe elárulta: Tiltott szerelem. Nem csoda, ha Anna néni alig várta, hogy belevethesse magát a regényfolyamba…
Ismét csak pironkodva búcsúztunk, ám nem átallottuk megzavarni a kerítésfestegetésben Horján Andrásné Máriát, aki Kócos kutya kitartó ugatásától sem zavartatva merült el a régmúltba. Édesapja öt évig volt hadifogságban, s amikor hazatért, két árva fogadta, mivel az asszonya meghalt – vágott mindjárt a közepébe. Az özvegyember végül elvette a felesége húgát, merthogy az meg hiába várta haza az urát a frontról.
– Születtünk aztán még ketten – magyarázta az ecsetet pihentetve Marika néni. – Azaz hárman, csakhogy a Ferikét megetette marószódával a szomszéd. A kisgyerek azt hitte, süvegcukor, a lúg meg kirágta az összes belecskéjét. Kilenc orvos boncolta, s nagyot néztek, mert három embernek sincs annyi esze, amennyit a fiúcska fejecskéjében találtak. Ha megnő, akár miniszter is lehetett volna – állította az asszony. Majd megadta a Ferike vesztét okozó háziszappan főzésének receptjét. Ha összeszedjük a rossz húsokat, avas zsírokat és szalonnákat, elegendő ideig főzzük ezeket szódával egy üstben, majd a masszát kiöntjük a teknőbe terített vizes ruhára, s később feldaraboljuk, esetleg nem kell pénzt adnunk intelligens mosóporra.
A falut a Závoza szeli ketté. Most vékony kis erecske csordogál a masszívan kikövezett mederben, ám néhány éve, mikor a Mátrából alázúduló ár felduzzasztotta, a patak egy egész fahidat sodort el, a rajta éppen nézelődő két emberrel egyetemben. A Závoza becsületére legyen mondva, az öregek szerint ez hozta a kisebbik harangjukat, amit elég megkondítani, s a Domoszló fölött gyülekező viharfelhők eltakarodnak a szomszédos – kevésbé szerencsés – települések felé.
Az „égi protekciót” erősíti Szent Demeter, a pásztorok – s egyben a falu templomának – védőszentje. Hajdan nagy rokonszenvvel emlegették errefelé – idézte fel gyerekkori emlékeit a 72 esztendős Szabó József –, mivel a neve napján hajtották haza a jószágot a határból a juhászok, kondások meg szamarasok, akik a „beszorulás” ürügyén kedvükre lakmározhattak a népházban. Talán ittak is valamit, ugyanis a „Neki mindennap Demeter van” mondást máig arra alkalmazzák, aki örökké pocsolyarészeg.
Ha már a boroknál tartottunk, megpróbáltuk felkutatni a Bánszki pincészet tulajdonosát. Fotós kollégám terepjáró után fohászkodott, miközben a dűlőutakon zötykölődtünk, egyébként hiába, mivel a szüretet előző nap befejezték, s csak néhány asszonyka kapálta kitartóan a szamártövist. Bolyongásunk mégsem volt céltalan, mivel egyikük – Polonkai Györgyné Annus – lelkes Szabad Föld-előfizetőnek bizonyult, s ezt rögvest megköszönhettük neki.
– Hol van az már, amikor a KGST mindent felvásárolt a „szemetet a szemétért” elv alapján! – sóhajtott később a pincéjében Bánszki Sándor, a hegyközség elnöke.
A mátraalji borok piaci pozíciója sokáig arra épült, hogy a szovjetek úgyis mindent megisznak. Mostanság azonban kapaszkodniuk kell a borászoknak, még ebben a csemegeszőlőjéről híres faluban is. A választékra mindenesetre nem panaszkodhatunk Bánszkiéknál, ugyanis 230 szőlőfajtával kísérleteznek, s akad köztük olyan is, amelyik vadonatújnak számít. A miheztartás végett előkerül egy palack az aszúhoz hasonló aranyló italból. Nem azért tanulmányozzuk behatóan, mert különösen magas alkoholfokkal áldották meg, hanem a helyismeret kedvéért. A Tokaj-Hegyaljáról hozott fajtát ugyanis úgy hívják: kabar.
S ha a história nem hazudik, Domoszlót épp a kabarok alapították…