Csodaépület Dunaújvárosban

A lakótelepi épület alagsorában kis bemutatótermet alakítottak ki, benne szabadon elvihető ismertetőfüzetek. Találomra veszek le egyet. Kiderül, okulásomra, ugyanis megdöbbentő képsort találok benne. Az első képen lila kockák, amelyeket vöröses szélek rajzolnak ki. A második képen a kockáknak nyomát sem látom, csak egy épület körvonalait.
– Azt az épületet ábrázolják a képek, amelyben most is vagyunk – hajol a képek fölé Kanyik Istvánné közös képviselő. – Az egyik 2004 februárjában készült, a másik 2006 januárjában.
Az épület Dunaújvárosban található, a Lajos király körút 10–12. alatt. A fénykép különleges eljárással készült, olyannal, amely láthatóvá teszi az ember szeme számára érzékelhetetlen hősugarakat – a tudomány nyelvén: infravörös sugarakat – is.
Az első kép azt mutatja meg, hogy egy lakótelepi tömbből miként szökik el a meleg az illesztéseknél. A második pedig azt, hogy a hő csapdába ejthető. Nem is akármilyen hatásfokkal: ebben az épületben a hőenergia-fogyasztás a korábbinak 16 százalékára csökkent. Más számokkal: a korábban felhasznált energia 84 százalékát megtakarítják.
Amikor egy előadáson először hallottam az adatokat, azonnal tudtam, hogy látni szeretném ezt a csodaépületet.
Felkerestem, s jelenthetem: a hír igaz. Megfelelő eljárással a hőfelhasználás több mint ötödére csökkenthető. Hogy miként?
– Először az ablakokat cserélték ki – mutatja immár a lakásának nyílászáróit Kanyikné. – Ahol kellett, háromrétegűt tettek be, máshol elég volt a kétrétegű.
A hőmérséklet a lakásban kellemes, a mérő 22 fokot mutat.
Az ablakok nem csupán a hőáramlást akadályozzák, a hangokat is szigetelik. Nemrég a szomszédos épület oltásához tűzoltók érkeztek, ám a szirénájukat sem hallották.
A fűtésrendszer kicserélése következett. A fűtőtestek mérete a korábbiak fele, ám a konyhákba egyáltalán nem szereltek fel. A falakra viszont tizenhat centi vastag szigetelőréteget erősítettek, ami által légmentesen záró burokba került az épület. A tető szigetelését is kicserélték, majd növényeket telepítettek rá.
– A szellőzést külön légcserélő teszi lehetővé – hajt le az előszoba tetején egy ajtót Kanyik István.
A kiáramló levegő hőjét is igyekeznek csapdába ejteni, 70-80 százalékos hatásfokkal. Ezáltal a szabadba már hideg levegő érkezik, ami pedig beáramlik, az már csaknem olyan meleg, mint a helyiségek hőmérséklete.
Miközben beszélgetünk, egyre melegebbet érzek, a hőmérő lassan 25 fokot mutat.
– Feljebb vették a fűtést?
– Többen vagyunk a szobában, ezért van egyre melegebb.
Asszony érkezik a közös képviselőhöz, Kurucz Ferencné a szomszédból. A fűtésköltségei felől érdeklődöm.
– Havi 4100 forintot fizetek érte. Körülbelül a felét, mint tavaly.
– Ha 84 százalékkal kevesebb energiát használnak fel, miért csak a felére csökkent a költség? – kérdezem a közös képviselőt, miután az asszony elment.
– Az átalányt mindig az előző évi fogyasztás alapján fizetik. Vera még nem tudja, hogy négyhavi díjat kapunk vissza. Igaz viszont, hogy a légcserélők miatt az áramdíj havi kétezer forinttal emelkedett.
S ha már a pénznél tartunk, a költségekre kérdezek.
– Minden lakás tulajdonosa háromezer-hétszáz forintot törleszt öt éven keresztül a lakáskasszánál.
A bejárati ajtón lévő kiírást idézem magamban: a költséget a lakókon kívül a Környezetvédelmi Minisztérium, az Európai Unió, a Dunaújvárosi Önkormányzat és a helyi távfűtő művek állta. A negyvenkét lakás szigetelése összesen 198 millióba került. Ennek körülbelül öt százaléka terhelődik a lakástulajdonosokra, számolgatom magamban.
– Ajándékot kaptunk – állapította meg Dzsugánné Horváth Gabriella a harmadik emeletről, ahová távozóban találomra becsöngettem –, én havi hatezer forintot fizetek a távhőszolgáltatónak. Nem messzi lakik az anyukám, hasonló, 53 négyzetméteres lakásban, ő ennek a négyszeresét. Ráadásul kétmillióval megemelkedett a lakások értéke is.
Lakótelepi látogatásomat a pincében végzem, ahová a lakásokban elhelyezett érzékelők adatai futnak össze egy számítógépbe. Az adatokat a gép minden éjjel továbbítja a Műegyetemre, ahol kiértékelik őket.

Elsőként a világon
Néhány évvel ezelőtt a kasseli egyetemről keresték meg a budapesti Műszaki Egyetemet, s ajánlották fel: kísérletképpen újítsanak fel egy lakótelepi épületet Magyarországon – tudtam meg Csoknyai Tamás professzortól. A választás végül azért esett a dunaújvárosi blokkra, mert mind a város, mind a helyi távhőszolgáltató, mind a lakók partnerek voltak, ráadásul az épület is ideálisnak bizonyult: harmincéves, s nincs rajta erkély. S még valami: Németországban már valamennyi panelt korszerűsítettek – igaz, egy régebbi, még nem ennyire modern technológiával. A kasseli egyetem által kidolgozott módszert a Solanova-program keretében tehát itt próbálják ki elsőként a világon. A felújítás óta eltelt két év tanúsága szerint: sikerrel.

Elfelejtett tudás
Kevesen tudják, hogy az Intergovernmental Panel on Climate Change (Kormányközi testület a klímaváltozásról) nevű, az idén Nobel-díjjal elismert szervezetnek vannak magyar munkatársai is. Egyikük, Ürge-Vorsatz Diana annak a munkacsoportnak a vezetője, amely az épített környezet szerepét viszgálja a klímaváltozás hatásainak mérséklésében.
– Megítélése szerint miért éppen az IPCC-re esett a díjról döntők választása?
– Azt hiszem, ebben döntő része lehetett az idén asztalra tett, negyedik jelentésünknek. Az elmúlt hat év kutatásainak eredményét összegezzük a világ minden tájáról fellelhető tanulmányok alapján. Ebben megállapítottuk, hogy a klímaváltozás immár bizonyosság.
– A változás eddig is elég biztos volt, mégsem cselekedtek a döntéshozók.
– Két dologra hivatkoztak. Az egyik az, hogy nem egészen bizonyos a változás. Ez azonban már a múlté, mára 95 százalékos pontossággal bizonyosak lehetünk a klímaváltozásban, s ugyanennyire biztos az is, hogy ez az ember tevékenységének a rovására írható. Már csupán néhány őrült vitatja ezt.
– Miért nevezi őket őrülteknek?
– Pontosabban már csak néhány matematikus és fizikus vitatja ezt, ők ugyanis azt mondják, az a biztos, ami legalább 98 százalékos.
– S mi volt a cselekvés elmulasztásának másik hivatkozási alapja?
– Az, hogy nem áldozhatjuk fel az életszínvonalat a klímaváltozás miatt.
– Ez valóban nyomós érv a kényelemhez szokott ember számára.
– Volt eddig. A jelentésben ugyanis éppen az általam vezetett munkacsoport állapítja meg, hogy a mai technológiai lehetőségek által az energiával való takarékosság nem okoz kényelmetlenséget. Sőt, óriási profittal kecsegtető üzlet.
– Mennyi energiát lehetne megtakarítani, ha csak annyit használna belőle az ember, amennyi valóban szükséges?
– Az épületek megfelelő hőszigetelésével, a gépek készenléti üzemmódjának csökkentésével, a hatékonyabb világítással és még száz apró trükkel a világ teljes energiafelhasználásának körülbelül kilencedét lehetne megtakarítani. Ez annyi, mint Japántól Ausztráliáig az óceániai térség teljes energiafogyasztása. Az alkalmazott technológiák egy részét egyébként nem kell felfedezni, csak feleleveníteni elfelejtett tudásunkat.
– Mi a feledékenység oka?
– Egyrészt bizonyára az energia eddigi olcsósága, másrészt a globalizáció. Az építőanyagokból is az az olcsó, amiből sokat gyártanak, ám nem biztos, hogy mindenütt a legmegfelelőbb. Sokat számít a divat is. Amikor elkezdtek Ausztriába járni a magyarok, tömegesen jelentek meg az alpesi típusú lakóházak, aztán következett a skandináv faházas történet, ma pedig a mediterrán korszakot éljük.
– Ez legalább korszerű, követjük vele a felmelegedést… Engedjen meg egy személyes kérdést: amikor érkeztem, épp az óvodába vitte egyik gyermekét, féléves kisfia pedig alig várja, hogy távozzam, s végre megszoptathassa… Mennyit ígértek önnek, hogy emellett az ENSZ-szervezet munkacsoportját is vezesse?
– Megfizethetetlen vagyok… De, viccet félretéve: a munkát szerelemből vállaltam, ugyanis nem jár érte tiszteletdíj. Négy gyermekem és az egyetemi professzori munka mellett erre már csak anyukám segítségével és férjem megértésével vagyok képes, éjszakánként.

Passzívak, autonómok
Néhány gyertya ég az asztalon, a professzor a hallgatóit kérdezi:
– Mik ezek?
– Gyertyák.
– Nos, ezek egy passzív ház fűtésrendszere.
A gyertyák valójában persze csak szemléltetőeszközök, viszont igen érzékletesen fejezik ki, milyen hatékony szigetelésre képes ma már az építőipar. Az évente négyzetméterenként mindössze 15 kWh energiát fogyasztó házakat passzívaknak nevezik. Csak érzékeltetésül: ma egy átlagos hőszigetelésű ház nagyságrenddel többet fogyaszt.
Vannak azonban még ennél is energiatakarékosabb épületek, ezeknek elegendő a környezetükben található energia – nap, szél, föld. Ők az autonóm épületek.
Egyetlen dolog hibádzik csak bennük: az áruk. Egy passzív ház építése 10-20 százalékkal kerül többe, mint egy hagyományos társáé, az autonómokról pedig jobb nem is beszélni…
A költségeket csak a tömeges elterjedésük szoríthatná lejjebb, ám erre éppen az áruk miatt nincs a közeljövőben esély. Ezt nevezik róka fogta csukának.

Íme két kép
E képek megmutatják nekünk, hol szökik ki a hő a lakótelepi tömbök illesztéseinél a vakvilágba, s veszik ezáltal kárba. Magyarországon 780 ezer panelházban több mint kétmillió ember él. Egy panelház élettartama nagyjából 70-100 év – ezzel szemben a nyílászárói meg a szigetelése már harmincesztendősen is ugyancsak gyatrán tartják vissza a hőt, ezért megújításuk elengedhetetlen. A panellakásokat általában távhővel fűtik, amelynek ára csak 1992 és 1997 között 400 százalékkal emelkedett, s mára a közüzemi díjakkal együtt elérheti a családok költségvetésének 35-40 százalékát. A díjhátralékok miatti árverezés 200-250 ezer családot fenyeget. Elengedhetetlenül szükség volna tehát a felújításukra, s nemcsak környezetvédelmi okok miatt…

Kanyarban százhússzal
Két bolygó beszélget:
– Elég rosszul nézel ki.
– Ne is mondd! Homo sapiensem van.
– Fel a fejjel! Nekem is volt, de már elmúlt.
Ez a vicc jut eszembe, miközben az emberiség egyre nagyobb energiaigényéről szóló számadatokat hallgatom. Tegyük most félre azokat a meggondolásokat, hogy vajon jobban érzi-e magát az ember a bőrében attól, hogy faluról városba költözött, ló helyett autóval jár, saját fejésű tej helyett zacskósat iszik. A kérdés most az, hogy számolt-e ennek az árával.
A vita eldőlt: nem.
S erre ezekben az években döbben rá. Rugódozik még, elméleteket gyárt fenntartható fejlődésről, a tudósok veszett iramban kutatják a hatékonyabb technológiát, az energiatakarékos gépeket, ám a politikusok még nem tudnak választást nyerni anélkül, hogy ne növekedést ígérnének.
A szokások persze gyorsan változnak. A negyvenes években Marlene Dietrich még bébifóka bundában flangált, kezében füstölő cigarettavéggel, mire milliószám öltöztek a nők állatbőrbe s szoktak rá a cigarettára. Merne ma egy hollywoodi csillag bundában érkezni az Oscar-díj átadására – vélhetően ez volna az utolsó szereplése. A divat tehát óriási úr. Alakíthat bennünket környezetkímélővé, ám a fogyasztás visszafogására nem ösztönöz, hiszen eszköze annak.
A nyugati ember legalább már érzi, hogy valami nincs rendjén, ellentétben Kína és India lakóival. Amerikában 1000 lakosra 900 autó jut, Kínában 40. Ha ez a szám hatszázra ugrik, már annak is beláthatatlan a következménye a légkörre. De vajon milyen erkölcsi alapon kérnénk tőlük mérsékletet, miközben mi élvezzük a kényelmes életet?
Persze, ki tudja, nem lép elő holnap egy tudós a korlátlan energiaforráshoz vezető térképpel? Elvégre 1904-ben sem gondolta senki, hogy a következő évben egy Albert Einstein nevezetű fiatalember olyan szakdolgozatot tesz az asztalra, amely által alapjaiban értelmeződik át a természettudomány.
Új Einstein azonban egyelőre nincs a láthatáron, ezért az emberiség ma ahhoz a sofőrhöz hasonlatos, aki vészes sebességgel közeledik a kanyarhoz. Már észrevette, hogy veszte felé rohan, a kérdés csak az, be tudja-e még venni a kanyart. Vészfékeznie nem szabad, mert akkor elveszti uralmát a járműve felett – de legalább a gázról le kellene vennie a lábát. Mert ha nem sikerül a manőver, kisodródik, s menthetetlenül a szakadékba zuhan.

Ujvári Sándor felvételei