Lakihegyen lakli torony II.

A gyönyörű szobortoronynál ketten is várnak: Eiselt Ferenc, a régi és Orosz Ákos, az új állomásvezető. Amit rövid negyedóra alatt megtudok tőlük kilo- és megawattról, frekvenciáról, rövid-, hosszú- és szinuszhullámról, Hertzről, Amperről, Voltról – remélem, nem hagytam ki senkit –, mit mondjak, nem indult könnyen a barátkozás… A lényeg, hogy a torony köszöni szépen, jól van: 2005-ben egy olyan ráncfelvarráson és sminkelésen esett át, amire újabb 15 év a garancia. Egyébként meg van munkája is: a villamoshálózat adatait repíti szerteszét, azon kívül pedig a Solti adó tartaléka.
Megmutatják a háború után épült régi adót, akkora, mint egy ház. A méter magas adócsöveket desztillált víz hűtötte, merthogy – szerintük – a desztillált víz nem vezeti az áramot. És honnan tudták, hogy nem koszolódott el a víz? – kérdem nagy okosan –, hát onnan, jön a higgadt válasz, hogy ha koszos lett, akkor rázott… Aztán látok egy újabb adót is, már csak két-három szobányi a termete, ez az a bizonyos tartalék: elég három kapcsolót elfordítani, s máris innen szól a rádió. S végül a legújabb adójukkal is megismertetnek – ez egy másik antennára küldi a katolikus rádió jeleit –, az egész már csak akkora, mint egy nagyobbacska ruhásszekrény.
Tudom én: ha tíz év múlva erre járok, Ákos barátom majd zavartan keresgél a farzsebében: a fene egye meg, pedig valahová ide tettem a Kossuth adót…
Aztán mennénk vissza, az autó azonban nem mozdul. Bár két vendéglátóm előre szólt, hogy a torony közelében a japán autók nem indulnak el, de hát egy neves fővárosi szerkesztő európai autóval jár, nem valami japán hülyeséggel, vagyis gőgösen a torony aljába parkoltunk. Aztán nemhogy a motor nem indult, de még az elektronikus kormányzárat sem sikerült feloldani… De végül a torony megkegyelmezett: tízméternyi tolás után felszabadította a motorházban lapuló komputereket…
Kardos Lajosék az adó mellett, egykori szolgálati lakásukban laknak: minden ide köti őket. A családfő, mielőtt államtitkár lett, egy darabig itt volt üzemmérnök, nejének a nagyapja építette a házat, a fiuk pedig egyike azoknak, akik manapság is karbantartják a tornyot. Egyszerűbben szólva, a kisebbik Lajos meglehetős gyakorisággal gyalogol a felhőkbe… Az idősebb Lajosról tudni kell még, hogy egyike azon titkos segítőinknek, akik az 1980-as évek elején a torony felrobbantásának megakadályozásához érveket, tényeket szolgáltattak a nagyhangú, de kissé tudatlan újságíró csapatnak… Szerinte egy emelettel lejjebb, Margit néninél zajlottak titkos tanácskozásaink – nosza, menjünk át oda is.
És akkor megered a szó a valamikori Lakihegyről, ami egy kedves, romantikus település volt, ahol Margitka nagypapájának világhírű kocsmája, a Varsányi várta a pesti urakat és dámákat, akik autóval, oldalkocsis motorral, buszokkal jöttek halászlét, túrós csuszát enni, hiszen akkor még volt hal a folyóban, ahol Lajos meg a neje aranyat is mosott a tiszta Duna-vízben. Most a víz már nem tiszta, hal sincs, a Varsányi is oda; Kardos úr katamaránja, kenuja, két kajakja és a szörfdeszkája egy garázsban pihen vagy tíz éve, a vízhez lejutni nem lehet, elkerítették. Megyerre kellene menni engedélyért, de minek, a parton mindent szemét borít. És építkeznek, amerre a szem ellát: az egykorvolt csalitos sétányok helyén M0-ás autóút, ipari park, lakópark, s az unalomig ismert bevásárlóközpontok…
Apropó, egykorvolt… A Szabad Föld utoljára éppen 35 éve, 1972 nyarán járt Lakihegyen: „A torony tövében gabonatábla sárgállik – ottjártunkkor a halásztelki Szabad Május Tsz kombájnja javában takarította a termést. A torony másik oldalán a Kertészeti Egyetem Tangazdaságának hűtőháza található, ezekben a napokban itt is nagy a sürgés-forgás: ontja a gazdaság gyümölcsöse a sárgabarackot. A közelben egy KISZ építőtábor, Vas megyei lányokkal, akik vidáman szedik a barackot.”
Bezzeg régen, a rút átkosban! Arról meg az öreg Horváth István tsz-tag mesélt: „Ez a terület mindig is királyi birtok volt, az utolsó Habsburg, az Ottó, azonban már osztozkodott rajta különféle grófokkal. Akik leginkább versenyparipákat tenyésztettek, rá is ment gazdagságuk a versenydíjak hajhászására, no meg a kártyára.”
Hát, már csak ilyenek voltak ezek a grófok, a fene a dolgukat…
De kedves házigazdánk, Kardos Lajos sorsa sem irigylésre méltó. Szerinte a legfőbb baj, hogy Lakihegy nem önálló, Szigetszentmiklós egyszerűen bekebelezte; naná, az értékes földekre s a rajtuk működő cégek milliós adójára fájt a foguk, miközben az itteni ügyekkel alig törődnek. Ám, hogy véletlenül se unatkozzon, a helybéli nemtörődömökkel folytatott véget nem érő csatái mellett elvállalta a Petőfit Barguzinban sejtő bizottság elnöki tisztét is. Mit mondjak, az ottani harcokhoz képest, ahol is Burjátország királyával – az illetőt valójában miniszterelnöknek hívják, de ez arrafelé szinte mindegy – meg a magyar akadémikusokkal kell egyezkednie, ez a Szigetszentmiklós kontra Lakihegy vita amolyan levezetésnek tűnik. Kezembe nyom egy CD-t, amin összegyűjtötték a segesvári csata utáni történéseket, a barguzini expedíció tényeit, az egykor Szibériában élt Petrovics nevű költő verseit, a megtalált sírral és az abból kiemelt lelettel kapcsolatos adatokat – nem szeretnék elfogult lenni, de ahogy forog a lemez, eredeti szándékaim ellenére lassan elhiszem, hogy az a barguzini csontváz tényleg a mi Petőfink…
Búcsúzóul még egyszer kinézek a toronyhoz. Bámulom: az égig ér. Szédít, akár egy kacér nő. Boldog vagyok, hogy látlak – mondom, s már simítanám, de eszembe jut az intés: ha valaki nem tetszik néki, képes akár 70 ezer volttal is rácsapni a tiszteletlenül felé nyúló kézre.
Mert egy kacér nő…

Bohanek Miklós felvételei