Már csak Hófehérke hiányzik

Itt még Lenin elvtárs fogadja a szomjazót – imígyen ajánlja figyelmünkbe az egykori körzeti megbízott a Willy névre hallgató presszót. Nem is bírtuk ki, hogy szét ne nézzünk… Odabenn, meghitt félhomályban Marx, Engels és Kádár János „szentháromsága” alatt hörpölik a sörüket a föld fölé rekedt hajdani vájárok, s párás szemmel gondolnak azon időkre, amikor még annak is muszáj volt dolgozni, aki nem akart. Akkoriban az asszonyok lelkesen sikálták az uruk szénporos hátát… Most bezzeg a nevüket se bökik ki a presszó vendégei, nehogy a feleségük viszontlássa őket az újságban.
Az ivóban, a néhai pártbizottsági üléseket idéző díszletek közt, szakállas viccek röpködnek. Állítólag 1948 táján a Nógrád című lap főszerkesztője tette tiszteletét a bányász-szakszervezet ülésén. Finoman agitálta a jelenlevőket, forgassák gyakrabban a lapját.
– Na, Pista bácsi, magának jár a Nógrád?
– Hogyne járna… – dünnyögte az öreg.
– Remek. S meg tudná mondani, mi volt a tegnapi újságban? – csillant fel a főszerkesztő szeme.
– Hát, a zsíros kenyér, amit az asszony belecsomagolt!

*

Ha már a múltban vájárkodtunk, felkutatjuk Kazár mesemondó asszonyát, Tőzsér Kapcsos Annát is, akit a mizserfai szociális otthon négyágyas szobájából szólítunk elő. Kezében saját könyve, amit – megbocsátható elfogultság – szinte ronggyá olvas üres óráiban.
– Így vagyok, la – perdül elő palócosan kötött fejkendőben, fürgén meghazudtolva nyolcvan esztendejét. Bizonygatja aztán, hogy eszébe sem jutott írni, ám jöttek a néprajzosok, s éjfélig is faggatták. Aztán a kezébe nyomtak egy üres kötetet, mondván, ebbe róhatja a történeteit. Ő pedig esténként becsukta a kaput, letelepedett az asztalhoz, elővette a tollat… Éjszaka pedig, ha nem jött álom a szemére, kifundálta, hogy másnap melyik históriát veszi elő. Végül kikerekedett az önéletírása, mely ezen a címen jelent meg: Palócul tanított imádkozni anyám.
– Amikor megnyílt az első mozi, egy cigány legény elkésett az előadásról – idézi nekünk egyik kedvenc történetét Panni néni. – Elemlámpával megmutatták neki a helyét, ám mivel a szék ülőkéje felcsappant, tanácstalanul toporgott. Végül rátámaszkodott a két karfára, s ott guggolt egészen a film végéig. Alig várta a vetítés végét, és zsibbadt lábbal szidta még azt is, aki a mozit kitalálta.
– Te ültél? – kérdezte a szomszédját, mikor kivilágosodott a terem. A másik jót nevetett, s így tanulták meg Kazáron, mi fán terem a mozi.
A technika csodái máskor is megtréfálták a nógrádiakat. Tőzsér Kapcsos Anna nagymamáját, Sándor Espán Rozáliát például egyszer így szólongatta a szomszéd.
– Ángyom asszony, ráér-e?
– Rá, kisebbik uram…
– Nincs baj, de elhínám egy kicsit! – invitálta a szomszéd.
– Hallom aztán, valaki beszél az ámbiton – fogott gyanút Rozália. – Kisebbik uram, ki beszél?
– Hát, a ládika, ángyom asszony.
– Hogy bújt bele az ember?
– Nem bújt bele, csak a hangja – világosította fel Rozit a büszke szomszéd, aki 1940-ben vette meg a falu talán első rádióját.

*

– Már csak Hófehérke hiányzik – vallja be férfiasan Radics László, mikor megbámuljuk udvarán a nem mindennapi látványt. László mostanában Olaszországban műveli a hegesztőmesterséget. Ha csak teheti, hazafelé jövet meglepi magát egy­egy kerti törpével, amit aztán a kiskertbe biggyeszt. A stüszivadász, kutyás törpét viszont a németektől hozta, akárcsak a sörözőst. A talicskás meg a locsolókannás figurák pedig a magyar ízlést dicsérik. A hegesztő nem tagadja, valósággal beleszédült a gyűjtögetésbe, s lássuk be, hat törpénél már semmiképp nem állhat meg…
Két parasztházat már telepakolt Bagi András, s most egy harmadikra fáj a foga. Mondogatja is a nyugdíjas tanár úrnak, Kovács Józsefnek, a kulcsok őrzőjének, járjon közben az érdekében az önkormányzatnál. Bagi úr persze nem ingatlanspekuláns, hanem gyűjtő. Az a fajta, akinek a kocsija mindig a garázs előtt parkolt, odabenn ugyanis a gyűjteménye becses darabjai – öntöttvas kályhák, varrógépek – zsúfolódtak össze. E szenvedélye segített megtölteni a kazári Gyűjtemények házát gyufacímkékkel meg hamutartókkal. Kellett tehát egy másik építmény, ahol meg a félezer vasalóját állíthatja ki.
Bagi úr kitartásának köszönhetően akad itt ökörnyelv alakú, betétes darab, sőt, ősidőket idéző, edényt formázó, bronzból készült ázsiai gyártmány is. Egy elmés amerikai szerkezet spiritusszal működik: világít, főzhetünk rajta, kész ráadás, hogy a ruhát ránctalanná simíthatjuk vele. Valahogy mégis az a vasaló lett a kedvenc, amiből miniatűr kályhacső nyúlik ki, dicsérve egy Baranyi nevű úr találékonyságát, aki 1898-ban szabadalmaztatta a parázs füstjének elvezetésére eme kiváló módszert.
– Mai napig a hátamon szaladgál a hideg, ha arra a vasalóra gondolok, amit semmiképp nem adtak el nekem, pedig egy hétig dolgoztam volna érte a tulajdonos kertjében – sóhajt Bagi András, akit gyerekkora óta fűt a vasalóláz. Az első darabot az édesanyja találta egy vízmosásban, s mikor otthon elővette a batyujából, a fia lecsapott rá.
– Minek az neked? – kérdezte az asszony.
– Nem tudom, de kell – sápadt bele a vágyba András.
S mi sejteni kezdjük: ha e szenvedélye nem csitul, alighanem dugig rak egy újabb múzeumot Kazáron...