Új kalózkor közeleg?

Mióta világ a világ, a tengeri nemzetek fiai a vizeken is lopnak, rabolnak és ölnek. Időnként a szuverén hatalmak is felhatalmazzák őket erre, de ez esetben már „magánosítókról” (angol szóval privateer) van szó. Ilyen volt a szép emlékezetű Sir Francis Drake, akit I. Erzsébet lovaggá ütött, mert megszabadította a spanyol gályákat az aranyszállítmányoktól.
Drake admirális még vérhasban halt meg (fejére II. Fülöp spanyol király annak idején mesés vérdíjat, mai pénzben nyolcmillió dollárt tűzött ki), utódai azonban nem számíthatnak arra, hogy ágyban és párnák között végzik. Franciaország és az Egyesült Államok most készít elő olyan határozatot az ENSZ Biztonsági Tanácsában, amely lehetővé teszi minden tagállamnak, hogy üldözze, elfogja és „leküzdje” a kalózokat, ha területi vizeikre tévednének. Jó okuk van erre, mert bizonyos adatok szerint a modern kori kalózkodás évente 13-16 milliárd dollárnyi – 2100-2500 milliárd forintnyi – kárt okoz a világnak.
Nemrég egy francia luxusjacht, a Le Ponant tért vissza éppen a Perzsa-öbölből a Földközi-tengerre, utasok nélkül, mintegy 30 főnyi legénységgel a fedélzetén. Az Adeni-öbölben szomáliai kalózok támadták meg. Úgy tűnt, jól jártak, mert a franciák kifizették a kétmillió dolláros váltságdíjat, de miután a túszok kiszabadultak, a franciák bevetették tengeri és légierejüket. Ma sem tudni, hány kalóz halt meg, de az biztos, hogy hatan már Franciaországban vannak, és várják a bírósági tárgyalást.
Pár napja egy olasz lobogó alatt közlekedő tartályhajót támadtak meg szomáliai kalózok, de az olasz haditengerészet készen állt: elkergette őket. Az Al Khaleej dubai teherhajót kalózok szállták meg az Adeni-öbölben. A kalózok szerencsétlen és szomjas halászoknak adták ki magukat, majd előkerültek a fegyverek. Aztán váratlanul a Szomáliában magát autonómnak nevező Puntland tartomány fegyveresei kiszabadították a hajót és legénységét, hét kalózt elfogtak: halál vár rájuk.
A szomáliai kalózok elfogtak egy baszk halászhajót is: a Playa de Bakio 26 főnyi legénységéért váltságdíjat kérnek. A spanyolok hadihajót küldtek a térségbe, és kérték a franciák, az amerikaiak és a NATO segítségét.
Manapság a szomáliai vizek számítanak a legveszélyesebbnek: az afrikai országnak megközelítőleg két évtizede nincs kormánya, az országban és a tengeren teljes a káosz, szabad a rablás és az erőszak.
Pár éve még Délkelet-Ázsia, a Malacca-szoros és Szingapúr környéke volt a legveszélyesebb. Ott évente 50 ezer hajó is megfordul. Némelyikük egyszerűen eltűnt, mintha kámforrá vált volna. Az ázsiai kalózok voltak a legveszélyesebbek: fegyvereikkel lekaszálták az embereket. Ázsia összefogott, a kalózok nagyrészt elpárologtak, bár napjainkban is akad ott egy-két támadás. A karibi kalózkodást pedig az amerikai parti őrség és a brit királyi hadiflotta már gyakorlatilag felszámolta.
A Nemzetközi Tengerészeti Hivatal (IMB) adatai szerint a szomáliai partoknál tavaly 31 hajó ellen kíséreltek meg támadást, 25-öt el is foglaltak.
Az elmúlt napok és hetek esetei felpaprikázták a hajózó országokat: a kiszemelt áldozatok most már nagy valószínűséggel visszalőnek.

Alapos követelés
Most vizsgálja az ENSZ Biztonsági Tanácsa, hogyan tehetné lehetővé minden tagállama számára, hogy azok üldözhessék, elfoghassák és „leküzdhessék” a kalózokat, amennyiben területi vizeikre tévednek. Csakhogy elég nehéz első látásra megállapítani, hogy valamely ország felségvizein vagy éppen nemzetközi vizeken hajózunk. Pedig nem cseppfolyósak e határok. Ezt a nemzetközi jog szabályozza.
Folyamatosan növekszik az a terület, amelyet az egyes államok ellenőrizni kívánnak: a közelmúltban a Nemzetközi Tengerfenék Hivatal ismerte el Ausztrália jogát arra, hogy a szokásos, 200 tengeri mérföldes zónán túl még 2,5 millió négyzetkilométeren – körülbelül öt Franciaországnyi területen – kizárólagosan rendelkezzen a tengerfenék természeti kincseivel. Mindeközben az Északi-sark kánikulai fagylaltként olvadó jege alatti ásványkincsekért is versenyre keltek a környező államok, elsősorban Oroszország, Dánia és Kanada, és ugyanettől a bizottságtól kérelmeztek kitermelési jogot az elérhetővé és az olajárrobbanás miatt gazdaságosan kiaknázhatóvá váló tengerfenékrészekre – amelyek bizony jócskán átfedik egymást.
Az USA viszont hátrányba került, szenátusa ugyanis nem ratifikálta az 1982-ben létrehozott, 1994-ben érvénybe lépett Nemzetközi Tengerjogi Egyezményt, mondván, az akadályozza a szabad kereskedelmet. Így viszont az USA nem hivatkozhat az ebben az egyezményben lefektetett olyan új tengerjogi fogalmakra, mint a „kontinentális talapzat”. Ez az egyezmény szabályozza az államoknak a parti vízre és a tengerfenékre formált jogait: meddig terjed az állam határa a parttól, azon túl pedig meddig terjednek az úgynevezett „területi vizek”. Ezeken „felül” található a Kizárólagos Gazdasági Zóna, amely kétszáz tengeri mérföldre terjed ki a partvonaltól – ezen belül a parti állam kizárólagosan használhat minden erőforrást, tehát halászhat, bányászhat kedvére. Ettől a távolságtól már csak a tengerfenéken, az úgynevezett kontinentális talapzaton lehet terjeszkedni: vagyis ha sikerül bebizonyítani, hogy az a bizonyos tengerfenék a mi kontinensünk talapzata, ott az egész tengerre ugyan már nem, de a tengerfenék kiaknázására kaphatunk kizárólagos jogokat – de csak a nemzetközi hivatal engedélyével.

Rakétával tankerek ellen
Az amerikaiak lőnek, ha hajóikhoz idegenek közelítenek: ez történt legutóbb Egyiptomban. A modern kori kalózok gyorsak, szervezettek és jó fegyvereik vannak. Ismerik a hajókat, figyelik a tengerészeti rádiókat, tudják, hogy melyik hajó éppen hol tartózkodik. Néha vészjeleket adnak és a segítségre siető hajót rabolják el. Képesek akár óriási tartályhajókat is birtokukba venni: másfél-két tucat fős személyzet a rakétavetőkkel fenyegetőző kalózok ellen tehetetlen. A zsákmány néha hatalmas: konténerek ezreit, járművek százait rabolhatják el. Néha csak a személyzet pénzét, javait akarják megszerezni, de legtöbbször váltságdíjat kérnek. Más esetben maga a hajó a célpont: a felépítményén változtatnak, esetleg átfestik, majd új néven új lobogó alatt bejegyeztetik, és vígan üzemeltetik. Előfordul, hogy motorcsónakról támadnak: ez esetben valahol van mögöttük egy nagyobb hajó, illetve távolabb egy biztonságos kikötő. Gyilkolnak is, bár ez ma már ritkábban fordul elő: kifizetődőbb a túszejtés és a váltságdíj. Általában ott támadnak, ahol a kereskedelmi hajózási útvonalak viszonylag kis területre koncentrálódnak. Kedvez nekik az is, hogy a hidegháború befejezése óta csökkent a nagyhatalmak tengeri járőreinek száma a világtengereken. Nem ritka, hogy a kalózok szervezett bűnbandákkal állnak kapcsolatban: célzottan rabolnak el egy-egy szállítmányt. A Nemzetközi Tengerészeti Hivatal (IMB) 1995 óta tartja nyilván a kalóztámadásokat: számuk egyre növekszik, 2007-ben tíz százalékkal szaporodtak az előző évhez képest. Most keményebb fellépés következik ellenük.

Fekete vizeken
Cernavoda város neve annyit tesz: fekete víz. Romániában, a Duna partján fekszik. Nevezetességei: műemlék híd, atomerőmű és – néhány éve – kalózok. Ideális számukra a terep, pontosabban a víz, hiszen itt állnak sorban a hajók, mielőtt bejutnának a Konstancához vezető Duna–Fekete-tenger csatornába. Többnyire holdtalan éjszakákon bárkáikkal a kiszemelt hajó mellé horgonyoznak, kötelekkel felmásznak a fedélzetre, és visznek, amit tudnak. Leginkább a kereskedelmi hajókat fosztják ki. Megesett, hogy a rendőrök rajtakaptak egy háromtagú bandát, amely ócskavasat lopott egy uszályról. Nem is keveset: kétmillió forint értékű vasat sikerült átpakolniuk. Kalandosabb eset volt, mikor az éj leple alatt egy bárka egy tolóhajóhoz navigált. Pillanatok alatt a hajó üzemanyagtartályához csatlakozott, amelyből három tonna üzemanyagot szivattyúztak át a tolvajok a kishajón lévő hordókba.
A nemzetközi sajtó is sokat írt arról, hogy 2006 júliusában a romániai Galati kikötőjében egy kamionokat, személyautókat és utasokat szállító bolgár kompot, a Petr Beront érte támadás. A román hatóságok előre be nem jelentett vámvizsgálatot kezdtek, partra parancsolták a személyzetet és az utasokat – közben a tolvajok kifosztották az autókat, még a komp fényszóróit és kábeleit is kitépték, majd motorcsónakjaikkal elszáguldottak. Bolgár lapok azt állították, hogy a román illetékesek összejátszottak a tolvajokkal. A románok szerint viszont a bolgárok sodorták veszélybe hajóikat, mivel azok az adók és illetékek elkerülése végett legtöbbször veszélyesebb útvonalakat és kikötési helyet választanak.
A Fekete-tenger vidékein a régebbi időkben nem folyt jelentős kalózkodás – az orosz és az oszmán birodalom szigorú rendet tartott a „közös” tengeren. Némi kalózkodási hagyománnyal csak a Duna alsó szakasza, különösen Sulina városa büszkélkedhet. A XIX. század első felében még különösen nehezen hajózható szakaszokon sok hajót vittek tönkre az álkalauzok, a rakományoknak pedig lába kelt. Különleges trükk volt, mikor a part mellett kipányvázott marhák szarvára akasztottak lámpákat: a kormányos feléjük vette az irányt, a hajó megfeneklett, majd megjelentek a rablóbandák. De 1856-ban létrejött a Duna Bizottság, amely, más tevékenységei mellett, véget vetett a Duna-deltai kalózok működésének.

Az ökorém
A világ egyik legismertebb kalózát Paul Watsonnak hívják. Bűntetteit honlapján teszi közzé, halálfejes lobogó alatt harcol a tenger élővilágát veszélyeztető hajók – elsősorban a bálnavadászok – ellen. Három hajójával támadja meg a szerinte illegális halászatot folytatókat, bűzbombákkal kergetik le a fedélzetről a matrózokat, megbénítják a hajócsavart, szögbelövővel megrongálják a hajótestet. Milyen alapon? A legtöbb bálnára elvileg tilos vadászni – ennek ellenére bizonyos államok jogi eszközökkel is védik bálnavadászflottájukat, a tengeri emlősök vadászatát kutatási célú tevékenységnek minősítve. Paul Watsont és a Tengeri Pásztor nevű szervezetét Japánban terroristaszervezetnek tartják, és számos országból ki vannak tiltva. A radikális zöldszervezet vezetője sem magát, sem aktivistáit nem kíméli, s fokozottan igaz ez a megtámadott halászhajók legénységére is. – Az ember a föld jövőjére nézve haszontalanabb a földigilisztánál – véli a legradikálisabb zöldszervezet vezetője.

Jolly Roger alatt
Amint az ember feltalálta a hajót, adódott az ötlet a kalózkodásra. Talán a Földközi-tenger vidékén kezdődhetett, mert még a kalóz szó latin változata (pirata) is görög eredetű: azt jelenti, hogy „próbáljunk szerencsét a tengereken”. Lobogójuk csak később alakult ki: Jolly Rogernek (magyarul „helyes kis Rogernek”) nevezik. Fekete alapon fehér koponya (ő Roger), alatta keresztbe tett csontok, esetleg kardok.
Még Julius Caesar is kalózok fogságába esett: ők csak húsz tálentumot kértek érte, de Caesar közölte, ő aztán többet ér, kérjenek ötvenet. Miután kiszabadult, visszatért és keresztre feszíttette a gazfickókat.
Kevesen tudják, de a világ leghíresebb és legfélelmetesebb kalózai a vikingek voltak. Keresztül-kasul rabolták Észak- és Nyugat-Európa partjait, sőt eljutottak Perzsiáig meg a Fekete-tengerig, felhajóztak Kelet-Európa folyóin is. Később kitört a kalózláz India partjainál, Ázsiában, az indonéziai szigetvilágban és persze Észak-Afrika partvidékén is.
A klasszikus kalózkodás a brit imperializmus felemelkedésével, a világkereskedelemmel kezdődött. A kalózok élete nem volt éppen vidám. Néha csak élelmet, alkoholt raboltak, és korántsem volt olyan kincsük, amelyet el kellett volna jó mélyre ásni vagy elrejteni, mint Robert Louis Stevenson regényében, a Kincses szigetben. Talán a karibi kalózok voltak a leghíresebbek: a gyarmatosítás korában jöttek-mentek a spanyol, angol, holland, francia hajók, és volt is mit rabolni róluk. Lehetett kalózvárosokat alapítani, és legendákat szőni Edward Teach, a „feketeszakáll” vagy Henry Morgan köré. Később jöttek a hivatalos kalózok, akiket már kormányok, uralkodók, törvények hatalmaztak fel arra, hogy az ellenséges országok hajóit kirabolják, méghozzá törvényes alapon. Egy jó hivatalos kalóz részesedett a zsákmányból (mint Francis Drake, aki nagy hasznot termelt Angliának), és gyakran előfordult, hogy hivatalos felhatalmazásán túllépve, a saját zsebére kalózkodott.
Ennek a gyakorlatnak hivatalosan egy párizsi nyilatkozat vetett véget 1856-ban – de beköszöntött a kalózkodás sokkal durvább formája. A hadban áló felek gátlástalanul támadták és küldték a tenger fenekére egymás kereskedelmi hajóit, hogy meggátolják az ellenfél utánpótlását. Így volt ez már az amerikai polgárháborúban is, majd később az első és a második világháborúban.
A kalózkodásnak valószínűleg soha nem lesz vége, létezik az idők kezdetétől fogva, csak a módszerek lesznek egyre tökéletesebbek. A kincseket pedig egyre egyszerűbben lehet elrejteni.

Fotó: Reuters