Nyugat–keleti malaclejtő

A hazai sertéstartók, ha garantálnák nekik a jelenlegi felvásárlási, valamint a takarmányárakat, gondolkodás nélkül aláírnának akár három-öt évre szóló szerződést is. Csakhogy a magyar élelmiszer-gazdaságban folyton „pillanatnyi” helyzet van. Hozzánk dán és holland malacok érkeznek, míg tőlünk a románok viszik a disznókat. Most épp a nyugat–keleti malaclejtőn vagyunk, közben a húsipari cégek bedőlése magával ránthatja a hazai hizlalókat is.

EgyébT. Dögei Imre2009. 07. 16. csütörtök2009. 07. 16.

Kép: Lajosmizse, 2006. november 05. Malacokat árulnak a lajosmizsei vásárban. Fotó: Ujvári Sándor

Nyugat–keleti malaclejtő
Lajosmizse, 2006. november 05. Malacokat árulnak a lajosmizsei vásárban. Fotó: Ujvári Sándor

A Bács-Kiskun megyei Borotán gazdálkodó Borotai Sertéshús Zrt. évente 25 ezer hízósertést termel, és szervezőereje egy hatvan partnert számláló és százezer disznót előállító termelői csoportnak is. A vállalkozás közgazdász képzettségű igazgatója, Kiss György a 15-20 éves mediterrán üzleti kapcsolataira alapozza az értékesítést. Görögországba, Szlovéniába, Horvátországba, Montenegróba és a bosnyákoknak exportálja hízóikat, illetve a hazai közepes vágóhidaknak szállít, továbbá cégüknek is van egy feldolgozóüzeme.

Noha most nagyon jó árat, kilónként akár 350-370 forintot is fizetnek a sertéseikért, a szakember mégis rosszra készül. Nem csoda, hiszen a hazai sertéses világot – számos szakmai szervezetben viselt tisztsége alapján – nemcsak borotai szemüvegen át nézi. A hazai vágóhidak és húsüzemek sorozatos csődjétől tart, ami keményen érintheti a magyar sertéshizlalókat is. A Herz Szalámigyár felszámolása például több száz sertésbeszállító kifizetetlen számlájával jár együtt.

Magyarországon már mind kevesebben emlékeznek a daliás disznós időkre, amikor majd’ minden lakosra jutott egy sertés. Jelenleg mindössze hárommilliónyira taksálják az állományt. Tavaly a sertéshústermelők 15 százaléka ment csődbe, a tenyészkocák száma ugyanilyen mértékben csökkent. A múlt évi jó gabonatermésnek köszönhetően olcsó a takarmány, de kevés a malac. Ezért hozzánk nyugatról hoznak malacokat, tőlünk viszont keleti szomszédunkba, Romániába viszik a hizlalnivalót. Egy húszkilós jószágért 16 ezer forintot is megadnak. Hírek szerint hozzávetőleg ennyi nemzeti támogatást is kapnak, a román piac pedig mindent megeszik. A hazai eladóknak jó ez a malacüzlet. Az országnak már kevésbé, mert nem itt híznak meg a sertések. A takarmánykereslet csökkenésének aligha örülnek a néhány növényre „szakosodott” magyar gabonatermesztők.

– Az együttműködés és a bizalmi alapon nyugvó kapcsolatok teljes hiánya jellemzi a hazai viszonyokat – válaszolta lapunk kérdésére Éder Tamás, a Hússzövetség elnöke. A termelők és a feldolgozók nincsenek tekintettel egymás érdekeire, miközben ezerrel megy lefelé mindkét szektor. Jelenleg a tőkehúsokat előállító vágóhidak vannak a legroszszabb helyzetben, mert sokat fizetnek az alapanyagért, viszont a drágulást képtelenek az átadási áraikban érvényesíteni. A kettős prés szorításának végeredményét nem nehéz kiszámítani, minthogy a magyar húsipar nagy része jelenleg is a pirosban tartózkodik, vagyis termelésük veszteséges.

Éder szerint mind a szövetség információi, mind az Agrárgazdasági Kutató Intézet (AKI) felmérései alapján jelenleg is szállítanak hazánk keleti részéből kész hízókat a romániai Temesváron terjeszkedő amerikai óriáscégnek, a Smithfieldnek. Kiss György, aki a termelőket és a feldolgozókat tömörítő Vágóállat és Hús Terméktanács elnökségének is tagja, ezt határozottan cáfolta. – A húsiparosok előszeretettel állítják, hogy a termelők kiviszik az alapanyagot az orruk elől, ám jelenleg csak malacot szállítanak Romániába – szögezte le. A Hússzövetség elnöke viszont úgy látja: kísértetiesen ismétlődik a tejválság forgatókönyve. Vagyis évekkel korábban a folyadéktejet vittük jó áron az olaszoknak, most meg a disznót a románoknak. Mindkettő a magyar élelmiszeripar további leépülésével jár.

Az AKI 2009 első felében tette közzé a magyar állattenyésztés helyzetét elemző tanulmányát. Ebből egy, a sertéságazatra vonatkozó „apróságra” utalunk csupán. „Becslések szerint a tőkehúsok 20-35 százalékát feketén adják el. Az áfa további emelése rontaná a helyzetet.” Nos, azóta ez megtörtént: július elejétől, mint ismeretes, 20-ról 25 százalékra növelték a forgalmi adót…

Miért nem szeretjük?
Olcsó a takarmány, nem is lesz mostanság drágább, veszik a malacot, mint a cukrot, jó az ára a hízónak. Az állomány mégsem gyarapodik, vajon miért? S miért mondanak vissza állattartók több tízmilliós, már elnyert uniós támogatásokat?

Akármekkora aszály is volt, az állattenyésztőknek nem az lesz a legnagyobb baja az idén, hogy drága a takarmány. Csak nálunk, pontosabban a Kárpát-medencében és közvetlen szomszédságunkban jellemző az aszály, máshol elegendő gabona termett. Sőt, a növénytermesztők legnagyobb sajnálatára, a lecsökkent termés tetemes hányada éppen a takarmányozási célokat szolgálja majd: az aszály utáni, aratáskori esőzések folyamatosan rontják a gabona minőségét, így annak egyre nagyobb hányada csak takarmánynak jó. Ezért a takarmánygabona ára – mint mindené, amiből sok van – egyre csökken.

Elfogadható árú takarmány tehát lenne elég. De akkor miért nem pörög fel megint az állatlétszám? – tehetjük fel a kérdést. A válasz nem egyszerű, ahogy a helyzet sem az.

Az állattartók nagy körét, és nem csak a disznótartókat, olyan kiadásokra kényszeríti az élet, melyekből egy fillér hasznuk sem származik, vagyis nem termelő beruházásokra fordítják manapság a disznósok a jövedelmüket – mert az kétségtelen, hogy most van egy kicsi –, hanem többek között az EU előírásai által rájuk kényszerített dolgokra. Ilyen például a sok év óta megoldatlan szennyvíz- és hígtrágyakezelés. Manapság – ha éppen vissza nem mondták a támogatást is – több tíz- vagy százmilliós beruházásokat kell végrehajtani a közelgő határidőig. Ha nem teszik meg az állattartók, becsukhatják a boltot egy év-két múlva. Sokan egyébként csak addig az időpontig terveznek: tudják előre, hogy a határidő lejártával kiürítik az ólakat, befejezik a termelést. Ez lesz az utóbbi években tapasztalt állatállomány-csökkenés következő hulláma és indoka.

Az import vágósertés vágóhídi
belépési ára hasított meleg súlyban
 

2008. 27. hét

2009. 26. hét

Sertés db

7 659

15 067

ár [HUF/kg]

361,38

424,34

Olyan cégek is így gondolkodnak, amelyek egyébként nyertek uniós pályázaton pénzeket – eddig információink szerint körülbelül 80 milliárd forintról van szó! –, mégsem merik megkockáztatni, hogy feleslegesen pénzt öljenek a fejlesztésbe. Ugyanis az uniós pénzek mellé utolsó tőketartalékukat kellene felélni, vagy annak híján – és ide tartozik a többség – banki hitelt felvenni. Csakhogy a pénzintézetek most nem adnak pénzt – hála istennek, tegyük hozzá! Ugyanis a 15-17 százalékos kamatot még egy termelő, tehát értéket, profitot eredményező beruházással sem termelheti ki egy 2-10 százaléknyi nyereséget hozó vállalkozás. És akkor még nem is szóltunk arról, hogy a hitelt évekig kell fizetni, míg a tenyésztők mostani, viszonylag kedvezőbb helyzete általában csak fél-egy évig szokott tartani. Aztán megint jön a sertéstermelési ciklus emelkedője, mikor is egyre több disznó lesz a piacon, az árak pedig esnek.

Semmi és minden
Mi mentheti meg a magyar sertéstenyésztést és húsipart? – teszi fel mind gyakrabban a kérdést a magyar agrárgazdaságot ismerők többsége. A válasz egyszerű: semmi és minden.

Semmi, ugyanis nincs összefogás sem a termelők, sem a feldolgozók soraiban, hát még a termelők és a feldolgozók között. A húsz év óta ismétlődő és unt lemez forog ma is: ha kevés a disznó, a termelők kaszálnak – ha meg piaci többlet van, akkor a feldolgozók. Az utóbbi években változott némileg a helyzet: a feldolgozóknak akkor sem megy jól, ha válogathatnak a sertések között. Nem megy jól, mert egy fejletlen, alultőkésített, ezért nem hatékony eszközökkel termelő élelmiszer-ipari ágazatról van szó, kivéve néhány húsgyárat, üzemet. Nézzük a számokat: a vágókapacitás 50-60 százaléka kihasználatlan. A nyereség nem véletlenül alig 1-2 százaléknyi, vagyis gyakorlatilag egyenlő a nullával. Ha jön egy kis alapanyag-drágulás, akkor bőven veszteséges a húsipar többsége. Nehezíti dolgukat, hogy a disznók harmadát, a húspiac 25 százalékát a feketegazdaság uralja. Tönkre is ment egy csomó cég, és ez a sors vár még jó néhányra az idén.

A sertéstartók helyzete sem jobb, bár a mai kép nem éppen ezt mutatja. A két évvel ezelőtti gabonaár-robbanás előtt is csökkent az állomány, nem csak az utóbbi két évben tűnt el szinte teljesen a disznó a falusi portákról. A háztáji sertéstartást az elmúlt tíz év tette tönkre, ma jóformán csak nagyüzemi módszerek mellett állítanak elő hízót. Nem véletlenül: így éri meg, így lehet némi profitot csinálni. Feltéve, ha nem csap egekbe a takarmány ára, mint történt két évvel ezelőtt. Mert az megrostálta az állattartókat rendesen.

Most éppen jó disznót tartani, de egy-két év múlva ismét megfogyatkozik az állomány, ahogy lejár a türelmi idő, amit az Európai Unió szabott: akkortól csak az az állattartó telep működhet tovább, amelyik előírásszerű trágyakezelést végez.
Minden amellett szól, hogy a hazai sertéstartás fennmarad. Fennmarad, mert itt terem a kukorica, a búza, az árpa. Fennmarad, mert ezt tudják a hollandok, dánok, angolok, olaszok és még sorolhatnám. De inkább Sákán Antal – a sertéstartók országos szövetségének elnöke – jó egy éve sokszor ismételt mondatát idézem, miszerint „a hollandok pillanatok alatt képesek 1-2 millió sertést hozni Magyarországra és itt felnevelve értékesíteni azokat”.

Az elnök vélhetően jól látja a jövőt: a tőkeerős nyugati farmerek, ahogy felszabadul a magyar földértékesítési moratórium, mozdulni fognak. Hozzák a pénzt, a technológiát, a szakértelmet, megvesznek takarmánytermő területeket, felvásárolnak istállókat vagy építenek újakat, és a nálunk ma még csak elvétve ismert technológiákkal – állattartót alig foglalkoztatva – ismét felvirágoztatják a sertéstartást.

A nagy kérdés – mely becslésünk szerint 1-2 éven belül eldől – csak az, hogy lesz-e még életképes magyar húsipari cég, amely felvásárolja, feldogozza az így előállított magyar–holland sertést. Ha nem, akkor ugyanúgy feldolgozatlanul – tehát olcsón – adunk majd túl rajtuk, mint ahogy tesszük azt már ma a gabonánkkal.

A húsipari termékek fogyasztói ára
(8 budapesti üzletlánc kiválasztott üzleteinek átlagára) HUF/kg

AKI PAIR

2009. 1. hét

2009. 27. hét .

2009. 28. hét .

Marha hátszín

2 638,67

2 649,75

2 974,00

Marha rostélyos

1 541,00

1 586,50

1 689,00

Marha szegy

989,00

945,67

1 093,00

Sertés karaj rövid, csontos

1 291,25

1 252,75

1 342,75

Sertés tarja

1 082,88

1 034,13

1 136,14

Sertés comb, csont nélkül

1 042,63

1 051,86

1 177,75

Sertés párizsi

902,75

922,75

865,00

Műbeles virsli

550,50

673,75

622,75

Gyulai jellegű szárazkolbász

3 347,57

3 353,88

3 596,50

Olasz felvágott

1 034,29

970,25

1 042,75

Lecsókolbász

694,29

716,25

853,63

Téliszalámi

4 579,86

4 671,00

4 930,33

Gépsonka

1 451,88

1 432,38

1 469,25

Főtt császárszalonna

1 316,25

1 195,14

1 176,8

Forrás: AKI

Sertésút végállomása
Na de hol is van az a bizonyos vágóhíd, ahova állítólag tömegesen kivándorolnak a magyar sertések? Leginkább Temesváron – leginkább, mert a cégnek Bánság-szerte csaknem negyven farmja van, de a legnagyobb a temesvári. Egyben a legrégibb is: elődjét, a kommunista éra óriásfarmját, a Comtimet 1967-ben hozták létre. A fénykorában négymillió állatot nevelő tenyészet Európa legnagyobbjának számított. Aztán a rendszerváltás után lefelé ívelt a pályája, mígnem 2004-ben megvásárolta a világ legnagyobb sertéshús-feldolgozója, a Smithfield Group. Akkor nyolcszázezer sertéses állomány elérését tűzték ki célul. Manapság a román sertéshúspiac harmadát tudhatják magukénak.

 

Ez az a cég, amelynek okán a New York Times című lap Romániát összefüggésbe hozta a sertésinfluenza-járvánnyal. Arról írt az amerikai lap, hogy a járvány, amelynek következtében többen is meghaltak, és amelyik most már világszerte fertőzi az embereket, a Smithfield Group egyik mexikói telepének közelében tört ki. Azt ugyan nem írta a tekintélyes lap, hogy a vírus a cég romániai telepeiről került volna Mexikóba – de azért, biztos, ami biztos, keleti szomszédunk diplomáciája nem mulasztotta el felháborodottan kifejezni tiltakozását.

Hova is megy a magyar vágósertés… Nem inkább az a fontos: milyen áron kelhet útra? „Arra számítok, hogy a Tiszáig a magyar sertéstartók számára is vevő lesz a román–amerikai húsüzem” – nyilatkozta 2007 januárjában, a sertéstartók egy igen rossz időszakában Sákán Antal. Hátha beteljesedik a reménye, és ismét gyarapodni fog a magyar állomány – és hízni a magyar gazda pénztárcája.

Ezek is érdekelhetnek