Nehézfiúk még nehezebb döntésekkel

Jogászszemmel érthetetlen, hogyan került az új alkotmányra vonatkozó kérdések közé a tész, amelyet nem a kétharmados alaptörvény, hanem a feles büntetőjogi törvény szabályoz. Emiatt újra fellángolt a vita ennek a büntetésnek a létjogosultságáról, illetve szükségességéről.

Életfogytiglani szabadságvesztés esetén a bíróság általában meghatározza azt az időt, amelynek letelte után az elítélt leghamarabb feltételesen szabadlábra bocsátható. 1993 óta elvileg létezett annak a lehetősége, hogy a büntetés kiszabásakor a bíróság kimondja: az elítéltnek az egész életét börtönben kell töltenie, csakhogy kizárólag akkor, ha valakit másodszor ítéltek volna életfogytiglani szabadságvesztésre. Ilyesmire nem került sor. 1999-ben azonban kiterjesztették a lehetőséget az első bűnelkövetőkre is, jellemzően több emberen elkövetett vagy különösen kegyetlen, esetleg aljas indokból véghezvitt szándékos emberölések esetére.

A tész tulajdonképpen a halálbüntetés pótlékának tekinthető abban az értelemben, hogy a közvéleményt megrázó bűncselekmények esetében részben kielégítheti a társadalom retorzióra irányuló vágyakozását. Ugyanakkor a büntetőjogban a jogkövetkezményeknek nem kizárólagos célja az elítélt megbüntetése; szerepet játszik annak nevelése, esetleg visszavezetése a társadalomba és a bűnmegelőzés – vagyis az elrettentés – is. Innen erednek a kriminológusok, illetve a büntetőjogászok fenntartásai a tényleges életfogytiglannal kapcsolatban.

Ezek sorában az első: ahogy a halálbüntetés, úgy a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés veszélye sem tartja vissza az elkövetőket azoktól a tettektől, amelyekért ez a büntetés kiszabható. Mivel szándékos emberölésről van szó, valószínűtlen, hogy az elkövető előtte mérlegelje a tettét olyan szempontból, hogy azért sima vagy tényleges életfogytiglan jár – a tész-nek tehát nincsen visszatartó ereje.

Ami a nevelést illeti, az a közvélemény szemében nem bír különösebb értékkel. Ugyanakkor a fogvatartók számára nem mindegy, hogy motiválható-e bármivel az a rab, akivel dolgozni kell. A tényleges életfogytiglanra ítéltek jelentős részének állapota rettenetesen leromlik, legtöbbjük apátiába süllyed, a büntetés-végrehajtásnak alig van eszköze arra, hogy együttműködésre bírja őket.

Míg egy sima életfogytos elítélt szabadlábon töltött éveket nyerhet azzal, ha a magatartása megfelelő, a tész-esnek nincs ilyen reménye, következésképpen szándéka sem. Ezeknek az embereknek a fogva tartása komoly terheket jelent a börtönöknek.

Az utolsó érv nem a kriminológusoktól, hanem az alapjogok kutatóitól érkezik: ezek szerint a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés az emberi méltóságot sérti. Nem önmagában az, hogy valakit haláláig terjedő időre börtönbe zárnak, hanem az, hogy ezt az ítélet meghozatalakor, harminc-negyven évre előre döntik el, nem hagyva bármilyen halvány lehetőséget arra, hogy az illető esetleg valaha alkalmas lesz arra, hogy visszakerüljön a társadalomba.

Ezt a vélekedést támasztja alá a német alkotmánybíróság döntése is: „az életfogytiglan nem sérti az elítélt emberi méltóságát, ha a reszocializációs követelményeknek megfelelően megmarad a szabadulás reményéhez való jog”. Valószínű, hogy egy hasonló tartalmú magyar Ab-ítélet megelőzésére kerül az alkotmányba olyan passzus, amely az emberi méltóság ilyen értelmezését kizárja...