Balaton–Bajkál kocsival 2.

Tegnap ott hagytuk abba, hogy Keszei Csabáék – Ukrajna útjain átszáguldva – megérkeztek Oroszország kapujába, ahol meg kell küzdeniük a határon átkelés nehézségeivel. Nem olyan egyszerű ugyanis bejutni Oroszhonba: rengeteg a papírmunka, ami még nem is nagy baj, ha nem lenne rajta minden oroszul.

– Kértünk egy angol nyelvű példányt, amit készségesen a kezünkbe adott a vámos hölgy, csakhogy ezzel se jutottunk sokkal előbbre: igaz, hogy a szöveg angol nyelven volt, de cirill betűkkel… Szerencsére a hölgy segítőkész volt, így néhány óra múlva már Oroszország végeérhetetlen kilométereit gyűrtük.

– Milyen hát Oroszország?
– Hatalmas méreteiből adódóan rendkívül változatos. Sokfelé a szegénység az úr, ugyanakkor sokat adnak a külsőségekre. Például nem láttunk koldust, az út szélén viszont rengeteg árussal találkoztunk: többnyire az erdőben szedett gyümölcsöket kínálták. Kisgyerekektől az öregekig mindenki próbált eladni valamit, egy idős nénitől vett málnát több napig ettük, úgy megrakta a vödröt. A szegény kisvárosok közelében pöffeszkednek a fényárban úszó nagyok. A kis falvakban közvilágítás sincs. Rendőr viszont rengeteg, az ember lépten-nyomon beléjük akad. Ez részben jó, mert biztonságérzetet ad, másfelől viszont félelmetes... Ami furcsa volt, hogy alig találkoztunk külföldi turistával. Orosz szón kívül mást nem is hallottunk. A magyar rendszám kitüntetett figyelmet kapott. Több helyen megállítottak, kérdezték, hová valósiak vagyunk. S még valami furcsa: kövér embert egyet sem láttunk. Nem azért, mert nincs mit enniük. Egyszerűen csak más az étrendjük. Egészségesebben élnek, például nagyon sok halat esznek. Az ország összes tartományában barátságos emberekre leltünk, ez mindenki re jellemző. Minden másban különböznek. Baskíria például Oleg – ő is ott él – azt mondja, szorgalmasabbak, mint az oroszok. Kevesebbre tartja a sajátjait! Arrafelé az orosz, mint jelző, nem számít dicséretnek…

– Mik voltak a túra főbb állomásai?
– Sok mindent szerettünk volna megnézni, útba ejteni. Például a Vereckei hágót, melyen ősapáink jöttek be az új hazába. Gyönyörű! Leírhatatlanul szép a táj, kihagyhatatlan látnivaló. Aztán ott Etelköz, Levédia szintén fantasztikus élmény. Az Urál hegységben kis oszlop jelzi, hol van Európa és Ázsia határa. Omszkban megnéztünk volna a magyar emlékművet, ami tizenhárom, az I. világháborúban hősi halált halt magyar katonának állít emléket, de éppen renoválták. Utolsó állomásunk a Bajkál-tó volt. A közepén egy nagy sziget, az Olhon, itt található a sámán kultúra központja, amit Sámánsziklának hívnak az itteniek. A „sámánok” nappal ősi tudományukat mutatják be az érdeklődőknek, este pedig a kocsmákban árulják az italt. Van itt egy nagyon pici üdülőfalu is, ahol a turista megpihenhet éjszakára. Na, itt már egészen másak az árak. Látszik, számítanak a külföldiekre, s ez általában be is jön nekik.

– A petőfis terv hogy sikerült?
– Az indulás előtt felkeresett Kardos Lajos, a Petőfi Bizottság elnöke, és mesélt a kutatásaikról. Nem tudtam, hogy a szóban forgó kisváros, Barguzin a Bajkál partján van. A baj csak az, hogy a túlsó partján... Megígértük Kardos elnök úrnak, hogy mindenképpen megkoszorúzzuk az emlékművet. Autóval az út legalább négy napot vett volna igénybe. De a hajóval sem volt szerencsénk: Lisztvjankából nem indult Ust-Barguzinba, csónakot bérelni pedig túl költséges vállalkozás. Huzsir kikötőjében próbálkoztunk még, azonban az itteni halászok nem akartak üzletelni velünk. Végül egy motorcsónakos férfi lépett hozzánk, s felajánlotta, hogy 400 dollárért átvisz minket. Nekünk nem volt ennyi pénzünk, alkudozni pedig nem akart. Ezt hallván néhány halász némi fizetségért felajánlotta a ladikját. Elnézve a csónakokat, arra jutottunk, inkább úsznák, sem hogy azokkal a lélekvesztőkkel vágjunk neki az útnak. Mindenesetre elhatároztuk: egyszer mindenképpen eljutunk az emlékműhöz.

– Jövőre újabb nekirugaszkodás következik?
– Szeretnénk! Hazajöttünk, s a többiek is láthatják, hogy kutyabajunk, megint nagy a lelkesedés a túra iránt. Oly gyönyörű arra a természet, hogy a következő kalandunkat a táj felfedezésének szenteljük majd. Remélem, akkor már többen vágunk neki a kilométereknek.

Hallgatva a történeteket, s mesélő lelkesedést – a krónikásnak is megjött a kedve a kiránduláshoz. Lehet, hogy csajos túra lesz?

Kattintson bármelyik fotóra és megnyílik a képgalériánk!