Rákból gyógyultam

Sokkoló hírt jelentett a diagnózis – pont azt hallottam, amitől mindig is féltem. Kétségbeejtő volt, hogy nem tudtam, milyen állapotban van a szervezetem, holott egészségesen éltem. Bioboltokban vásároltam, kerültem a félkész ételeket, rengeteg vizet ittam, rendszeresen sportoltam, jógáztam. Mégis a rák, az áttétek veszélye fenyegetett. Ha elgondolom, hogy egy óriási daganattal futottam a köröket vagy izzadtam a jógán 30 fokban, megrémít. Már két éve rákos voltam, amikor diagnosztizálták, úgy, hogy közben fogalmam sem volt minderről. A betegség elején gyakran nézegettem a régi fotókat, az önfeledt nyaralási képeket, az esküvői felvételeket, és konstatáltam magamban: igen, itt már rákos voltam. Bizarr gondolat.

A rák alattomosan kúszott be az életembe. Kezdetben a szervezetem apró figyelmeztetéseket adott, amik nem tűntek különösebben fenyegetőnek. Időnként fájt a hasam. Aztán napokig fájt a hasam, tompán, zavaróan. Később jöttek más tünetek is. Mivel hipochonder vagyok, elkezdődött a zarándoklatom.

Kórházi látogatásaim egyre sűrűsödtek, de eredmény semmi. Hibás vagyok abban, hogy nem derült fény korábban a betegségre, hiszen folyamatosan nyugtatgattam magam, hogy ételallergiám van. Tejcukor. Vagy glutén. Vagy calicivírus. Minden esetben kitértem a kilátásba helyezett tükrözés elől. Azonban hiába álltam le a laktóztartalmú ételekről, majd a gluténtartalmúakról, végül szinte az összes ételről a főtt krumpli kivételével, a helyzet nem javult. Végül az utolsó pillanatban ajánlottak egy megbízható orvost, és hirtelen felgyorsultak az események. Az első találkozónk után három nappal diagnosztizálta a betegséget.

Hogyan viseltem a tényt, hogy rákos vagyok?
A műtét előtti napokban bizonytalan volt minden. Bizonytalan volt az életem. Leginkább a férjembe kapaszkodtam, sokat sírtam a karjaiban. De minden szalmaszálba belekapaszkodtam. Könyvekbe, dalszövegekbe, biztató szavakba, technikákba. Meglepő, de mindvégig azt éreztem: meggyógyulok. Végig ez adott erőt mindenhez.

A műtét után a kórházban, sőt még az otthon töltött egy hónap alatt sem foglalkoztam igazán a rákkal, elfoglaltam magam. Az Onkológiai Intézetben azonban minden esetben rákényszerültem, hogy szembenézzek a betegséggel. A többi beteggel, a saját félelmeimmel, az önsajnálattal, a fiatalságommal. A tekintetekben – még az onkológián, a többi beteg szemében is – láttam a sajnálatot: szegényke, ilyen fiatal és rákos. Eleinte még én is sajnáltam magam, a könnyeimmel küszködtem. Lassan tanultam meg vállalni a család, a barátok, a kollégák és az idegenek előtt. Fél éven keresztül, minden egyes alkalommal, amikor el kellett mondanom, mi a betegségem, sírva fakadtam. Sajnáltam magam. Még jó!

Aztán menet közben mindig jött valami, amiből erőt meríthettem, ami előre lendített. Ilyenek voltak a találkozások a természetgyógyász doktornővel vagy a kineziológusommal. Tőlük többnyire azzal az alapérzéssel távoztam, hogy az élet szép. A kemoterápia kellős közepén. Erőt adott a férjem, a család, a barátok, a könyvek, a meditációs technikák, a jövő tervezgetése, erőt adott, ha éppen jól alakultak a dolgok, valami öröm ért, egy jó szó, egy beszélgetés. Az élet apró és nagyobb örömei. Persze, hogy voltak mélypontok. Előfordult, hogy elhagytam magam. Hetekig még a boltba sem mentem le. A kezelés közepén úgy éreztem, hogy elfogyott az erőm. Nem akartam több véralvadásgátlót, és egymillióféle vitamint sem. De ezen az időszakon is túllendültem.

Kemoterápia
Gyógyszeres kezelés, amitől kihullik a hajam, és ami legyengíti az immunrendszeremet. Magamnak így foglaltam össze a lényeget, és sokáig félelemmel gondoltam a kilátásba helyezett kezelésekre. Súlyos teherként nehezedett rám a döntés, hogy a biológiait vagy a gyógyszeres kezelést válasszam. A férjem közben rengeteg információt szerzett, onkológusokkal találkozott, kutatóorvossal konzultált, böngészte a netet. Én meglehetősen passzív voltam, próbáltam elhessegetni a témát.

Aztán közvélemény-kutatást tartottam. A sebészorvosom természetesen az onkológiára küldött. Megnyugtatóan csengett a fülembe egy mondata, amikor elengedett a kórházból, miszerint most nincs bennem rákos sejt. Lehet, hogy nem pont ezt mondta, de én legalábbis így értettem. Inkább hajlottam a gyógyszeres kezelésre, az elrettentő példák ellenére is. A nőgyógyászom javasolta, hogy készüljek fel egy hosszú, kemény időszakra, és akármit mond az onkológus, mindenre bólintsak rá, eszembe se jusson megfutamodni. A férjemmel végül úgy döntöttünk, hogy jöjjön a gyógyszeres kezelés, és keresünk mellé egy megbízható orvos-természetgyógyászt, aki segít a nehéz időszakban enyhíteni a kemo tüneteit, illetve utána segít a szervezetem megerősítésében.

A műtét után egy hónappal volt jelenésem az onkológián. Korábbi naiv elképzeléseim már a váróban szertefoszlottak. Az ítélet mégis felfoghatatlannak tűnt: 12 kemoterápiai kezelés és 5 hét sugárkezelés. Sugár? Erre egyáltalán nem számítottam. Megszeppenve ültem a rendelőben.

Eldöntöttem: élni akarok!
A gyógyulás során ez volt az első és legfontosabb lépésem. Kimondtam magamnak és másoknak is, hogy élni akarok, meg akarok gyógyulni. Listákat kezdtem írni arról, mit szeretnék még az életben átélni, kipróbálni, megcsodálni. Egyszerű dolgokat, mint például: dönteni a saját életemről, tökéletes szombatot eltölteni a férjemmel, fejest ugrani a tengerbe, hullámvasútra ülni, megtanulni olaszul, újra kapucsínót inni.

Szertartások
Az immunrendszerem erősítése céljából többféle vitamint, homeopátiás gyógyszert és étrend-kiegészítőt halmoztam fel. A váróban hallottam, hogy egyes betegek berzenkednek a vitaminok és egyéb szerek ellen. Mivel akkor még kezdő voltam a harcosok sorában, kissé megdöbbenve hallgattam, hogy mennyire ódzkodnak a táplálékkiegészítőktől. Később én is eljutottam arra a pontra, hogy úgy éreztem, ennyi mindent képtelenség bevenni. A kapszulák túl nagyok, a gyógyszerek büdösek, túl sokszor kell szedni, túl hosszú ideig. Aztán olvastam valahol, hogy mindig szem előtt kell tartani, miért is van szükség rájuk. Később rájöttem, hogy egyszerűbbé teszem az életem, ha szertartásosan veszem be a szereket. Muszáj volt kialakítanom egy ritmust, hogy könnyebbé tegyem az életemet.

A betegség lelki okai
Rüdiger Dahlke könyvében olvastam, hogy nem elég csupán a testet harcba küldeni. Nézetei szerint a rák az addig elnyomott én testi szinten való megnyilvánulása, az elfojtott minták kompenzációja. A tipikus rákos személyiség extrém módon alkalmazkodik, és a lehető legkisebb feltűnést keltve él. Semmilyen ingernek nem akarja magát kitenni, így a lelki és szellemi fejlődés elől is elzárkózik. Mindig barátságos, türelmes, megbízható. Mások kívánságait a saját maga elé helyezi. Amit a környezete visszafogottságnak érzékel, az nem más, mint a meg nem élt élet. Viszont a test a rák kialakulásával elmegy a másik szélsőségbe: ami a tudatban nem kapott helyet, az a testben nyilvánul meg. A rákos sejt agresszív, érvényesíti az érdekeit. Ha a beteg képes megváltozni, szellemi és lelki síkon kiélni, illetve a környezete számára láthatóvá tenni megváltozott nézeteit, önérvényesítésre és önmegvalósításra törekszik, akkor a testi sík tehermentesül.
Először nem értettem pontosan, hogyan lehet szellemi és lelki síkra visszaterelni a testi megnyilvánulást. Később tisztázódott bennem, hogy csak a testet harcba küldeni, a kezeléseken való részvételt, a gyógyszerek beszedését jelenti. Ennyi. Küzdjön meg a test a betegséggel.

Ha valaki a szellemmel és a lélekkel is részt akar venni a harcban, azaz hajlandó szembenézni a betegséggel, annak első lépése az elfogadás. A diagnózis felállításának idején reménykedtem abban, hogy tévedés történt, majd a vérkép megmutatja, hogy minden rendben van. Később, a műtét előtt szintén abban bíztam, hogy eltűnt a daganat, felesleges az operáció. A műtét után abban bíztam, hogy nincs szükség a kemóra, kapok néhány szem gyógyszert és kész. Ez a gondolkodásmód még nem az elfogadásról szólt. Amikor végre elfogadtam, megkezdődhetett a gyógyulásom. Elfogadtam saját magamat, a betegséget, az új élethelyzetet. És elkezdtem kutatni az okokat. A rák mögött meghúzódó, a betegséget generáló valódi okok felderítése teljes őszinteséget követel, nem enged több hazugságot önmagunknak. Szükséges hozzá az önvizsgálat, az önismeret, a változásra való elszántság, a félelmekkel való szembenézés, a megbocsátás.

Megbocsátani mindenkinek, aki megbántott, és ezeket a rossz érzéseket el kell engedni. Meg kell bocsátani önmagamnak.
Gyógyulási folyamatom legizgalmasabb része éppen az önismereti utam volt, amikor végre elkezdtem felgöngyölíteni a miérteket. A tényleges változás, hogy én magam változtassak a gondolataimon, a viselkedésemen –  már a fejlődésem egy következő lépcsőfoka. A lelki fejlődésem, a miértek megértése, a beidegződéseim azonosítása hosszú hónapok alatt ment végbe. Nem egyik napról a másikra.

Az első hónapokban természetesen figyelmem a testemre irányult. Amikor szembesültem a diagnózissal, majd később, az első néhány hónapban, azzal voltam elfoglalva, hogy magát a betegséget elfogadjam. Hogy képes legyek felvállalni, igen, rákos vagyok, ezzel a betegséggel küzdök. Aztán a kemoterápia és sugárterápia idején arra koncentráltam, hogy a kezeléseken a lehető legkevesebb mellékhatással legyek túl. Amikor az első megrázkódtatásokon túlestem, beleszoktam a kezelések ritmusába, akkor kezdtem el mélyebbre ásni. A gyógyulási folyamatban egyszer csak elérkezett az a pont, amikor úgy éreztem, most már szembe tudok nézni az igazi okokkal.

Hétköznapok
A rákból kigyógyulás folyamata nem sétagalopp. Minden napban ott van a szorongás: és ha mégsem élem túl? Az a nyomasztóan rossz érzés az agy egyik kis rekeszében, ami a rosszabb percekben átveszi az uralmat. És az önuralom, hogy a legkisebb tünetben vagy rendellenességben ne a rák egy másik fajtáját fedezzem fel magamon.  Abban a harcban, amit naponta vívtam magammal, a legfontosabb talán a segítség volt. A férjem határtalan szeretete, támogatása és hite. A család szeretete, a segítők odaadása, a barátok biztatása, az ismerősök és sokszor a teljesen idegenek pozitív hozzáállása. Mert azokban a sötét órákban szükségem volt a biztatásra. Tudom, ha a férjem nincs, lehet, hogy feladom.

A gyógyulás során fontos a jó közérzet megteremtése, és azon túl ott van a munka komolyabb, keményebb része: a mantrák, az ima és a meditáció, az önvizsgálat. Vajon mi az a valami az életemben, amivel nem merek szembenézni, ami elől inkább a halálba menekülök? Úgy őszintének lenni magamhoz, hogy közben másoknak, a segítőimnek is megmutatom magam.

A pozitív hozzáállás az első lépés, de nem az egyetlen. Nem elegendő elképzelni, hogy a rák eltűnt és újra egészséges vagyok. Ez csupán önámítás lenne. A megoldást nagyon mélyen, magamban találtam meg hónapokkal később, és a változás sem egy szempillantás alatt történt. Lassan, folyamatosan változtam és változom ma is.

Az egész betegség nagy tanulsága, hogy meggyógyulni csakis én tudok. A betegnek is rengeteg lehetősége van. Dönthet a saját életéről, és ebben a helyzetben tényleg neki kell döntenie. A kineziológia, családállítás, a természetgyógyász doktornőnél tett látogatások, a meditációk segítettek, hogy jobban megismerjem magam, közelebb kerüljek a problémámhoz, de nem elég elmenni, nem elég ott részt venni és kipipálni. Otthon tovább kell rajta dolgozni, gondolkozni, próbálni. Szükség van hozzá akaraterőre, hogy nem adom fel, nagy-nagy szeretetre magam iránt, és türelemre.

Folyamatosan a fejemben él két kulcsszó: önérvényesítés, önmegvalósítás. Ebből a két aspektusból folyamatosan vizsgálom az életemet, a tetteimet. Már nem fojtok magamba semmit, inkább kiabálok, és erőszakosabb vagyok. Apró példa az érdekérvényesítésre: a betegségem elején eljártam egy hölgyhöz, aki pozitív gondolkodást tanított. Szóba került, hogy hívjam fel bármikor. Erre ösztönös reakcióm volt, hogy nem akarom zavarni. Ő azt mondta, én csak képviseljem a saját érdekeimet és hívjam, mert a saját életem nekem kell, hogy a legfontosabb legyen. A változást az élet kisebb dolgaiban kell elkezdeni. Például egy telefonhívással.

Hogyan tovább?
A gyógyulás ideje alatt fontos a türelem: magammal, a testemmel, a kezelésekkel és a regenerálódással. Nekem egy év kellett hozzá, hogy a kemo befejeztével az erőm nagyjából visszatérjen. Az utóbbi időben nagy változáson mentem át. Közben megismerkedtem a reiki energiával, ami komoly változásokhoz segített. Barátságosabb lettem, nyitottabb, magabiztosabb, nőiesebb. Mások is mondják, hogy megváltozott a kisugárzásom, az arcom. Már nem a betegség látszik rajta. Újra van erőm, életkedvem, energiám. Most már tudok másoknak is segíteni. Más rákbetegeknek a történetemmel, a módszerekkel, amelyek nekem segítettek, a reiki energiával és a légzéstechnikákkal, amit most már tanítok is.
Kemény időszak van mögöttem. Gyógyultnak még nem mondanak, talán öt év múlva. Addig tünetmentes vagyok.

Már tudom, mit kell máshogyan csinálnom. Blogot, könyvet írok, reiki tanfolyamot tartok, kineziológiát tanulok. Megyek tovább az úton. Nem adom fel!