Kendőzetlenül a kilókról

Az igény, hogy egy nő szépnek szeretné érezni magát, örök érvényű – ám hogy melyik kor mit tekintett szépnek, arról könyvek tömkelege mesél. A lényeg röviden: ahogy teltek az évezredek, úgy csúsztak egyre lejjebb a kilók a mindenkori női szépségideálokról. Hol vannak már a Willendorfi Vénusz dús keblei, vastag combjai és párnás csípője?! A huszonötezer éves szobor modelljének kortárs férfi rajongói, ha a XXI. századunkba csöppennének, értetlenül bámulnák például a híres futballistafeleség Victoria Beckhamet, akinek betegesen sovány testét ma tinilányok milliói tekintik utánzandó példának.

A történelem során talán soha nem kellett annyira visszafogottnak és szégyenlősnek lenni, mint a középkorban. Az idő tájt minden a vallás körül forgott, és az egyház pálcát tört a külsőségek dicsőítése felett. Kizárólag a fiatalos formákat tartották szépnek – vagyis egy nő akkoriban igencsak rövid ideig „tündökölhetett”, mivelhogy úgy harmincévesen, a sok szüléstől kimerülten már öregasszonynak számított. És sajnos látszott is.

A reneszánsz szépségeszmény érdekessége, hogy a férfiak kerültek a középpontba, az ideált Michelangelo Dávidja testesítette meg. Két másik zseni, Albrecht Dürer és Leonardo da Vinci pedig megalkotta az ideális arc és alak grafikonját. Ideális például az, ha az áll és az orrlyukakat összekötő vízszintes vonal közötti távolság az arc magasságának egyharmadát teszi ki.

A XV. századtól a kövérség a jólétet jelképezte, ezért a szerencsétlen soványak párnácskákkal „javítottak” alkatukon. A kor halálos betegségei (például a tüdőbaj) gyors fogyással is jártak, így a gömbölydedség egyúttal a jó egészség bizonyítékául is szolgált. Elég csak ránézni a hőn vágyott ideálokra: a kicsattanó barokk szobrok vagy Rubens festményeinek nőalakjai az életigenlés iskolapéldái.

Szépség iránti töretlen vágyunk – de fogalmazhatnék úgy is: a hülyeség nem ismer határt! A XIX. század végén Észak-Amerikában és a mi kontinensünkön szó szerint a beteges kinézet hódított. Ezért hát sok nő élt citromon meg eceten és virrasztott hajnalig, csak hogy „érdekes” karikák legyenek a szemük körül.

A nádszálkarcsúságot istenítő divat tudj’ isten, hány halálos áldozatot szedett eddig! Egy párizsi lap már 1859-ben beszámolt egy ifjú hölgy tragédiájáról, aki egy bál után néhány nappal váratlanul elhunyt. A boncolás megállapította, hogy a túl szoros fűző miatt három bordája átszúrta a máját. Manapság meg a kóros koplalás miatt „hullanak” a modellek.

Az alapelv (jelesül a soványságmánia) tehát nem változott. Csupán a csontkollekció sztárokat majmoló, anorexiás-bulémiás fiatal lányok módszerei „finomodtak” a fűző óta: a fogyitablettáktól a kínzó edzéseken és az önhánytatásokon át a zsírleszívásig számtalan módon gyötrik magukat azért, hogy minél inkább hasonlítsanak XS-es példaképeikhez.
És eme hibás program kislány korunk óta fut bennünk. Minimum azóta, hogy első Barbie babánkat magunkhoz szorítva merültünk esténként mély álmodozásba. Pedig ha csak egy pillanatra is felébrednénk ebből a zörgő csontú rémálomból, és megkérdeznénk az első utunkba eső férfit, ide a rozsdás bökőt, hogy Beckhamné helyett Liptai Claudiát választaná!