Öt perc dönt életről-halálról

Odarohan hozzá és megrázza a vállát. Segíthetek? – kérdezi, de nem jön válasz. Hátrahajtja a sérült fejét, figyeli a légzését. Nem tapasztal életjelet. Ekkor ráteszi a tenyerét a mellkasára, s határozottan, ritmusosan nyomni kezdi. Végül a szájába veszi az orrát, kétszer belefúj. A gumibaba mellkasa ekkor végre megemelkedik.

Az újraélesztési technikát Farkas Gyula vezető mentőtiszt mutatja be, hogy lássam, mit kellene tudnia minden jogosítványt szerzőnek az elsősegély-nyújtási vizsga gyakorlati feladataként. A jelöltek pedig már kint toporognak a Baranya Megyei Vöröskereszt előszobájában. Végül aztán jönnek sorban: a copfos fiú, a fülbevalós, és az is, aki úgy olvassa az orr szót a tételében, hogy „nulla er-er”. Én meg áldom az eget, hogy nem a gumibaba helyén fekszem. Egy lány ugyanis olyan elánnal püföli a mellkasát, hogy csak úgy nyekken…

– Nem zavarja a hang? – kérdezi Farkas Gyula, s a lány már megy is kifelé könnyes szemmel. Ő az ötödik a huszonhatból, akinek a mai nap nem hozott szerencsét.
– Semmi értelme az egésznek – szepegi odakint –, a valóságban úgyis a mentőket hívnám, mert nem szeretnék senkivel rosszat tenni.

Egy halottnak már valóban nehéz ártani, ám az élőnek segíteni viszont annál többet lehet. Ehhez nem kell más, mint megtanulnunk azt az egyszerű technikát, amivel mindaddig működtethetjük a szívet, míg a mentők megérkeznek.

„Öt perc. Nagyjából eddig van esély az újraélesztésre a keringés megállását követően” – idézem fel a mentőtiszttől hallottakat, miközben újra a vizsgaszobába lépek. A terem közepére plédet terítettek, mellette pöttöm lány, Kincses Aliz térdel, mindössze tizennégy éves. Gyors, határozott mozdulattal megfogja a nála háromszor súlyosabb fiú karját, térdhajlatát, és a nagy test máris stabil oldalfekvésbe billen. Ez a másik gyakorlat, amit minden vizsgázónak tudnia kell. Nem véletlenül.

– Európában az autóbalesetek súlyos sérültjeinek csaknem kétötöde hal meg csupán csak azért, mert nem fektetik az oldalára – mondja Farkas Gyula, miközben a két jelölt szerepet cserél. Kiválóan fújják a tételeket, aztán ugyanígy tesznek a száradó pecséttel a sikeres vizsgát igazoló papírjukon.

– Végignéztem édesapám halálát, tehetetlenül. A szíve vitte el. Megmenteni valószínűleg semmiképp sem tudtam volna, mert krónikus beteg volt, de biztos vagyok benne, hogy másként éltük volna meg a rohamot. Az elsősegélynyújtó tanfolyam rendkívül fontos – mondja csöndesen a fiú, Tömör Balázs, a Pécsi Tudományegyetem huszonhárom éves hallgatója.

Figyelem még egy ideig a vizsgát, ahol mindenki küzd: sérültek az életükért, vizsgázók a pecsétekért, Farkas Gyula pedig azért, hogy az utolsó pillanatban is hasznos útravalót adjon a távozóknak. Amire az úton kívül ugyanúgy szükségük lehet: a balesetek hatvan százaléka ugyanis a háztartásokban történik meg. S miután remegő kézzel elkészülnek a nyomókötések, s bizonytalan hangon sorolják, mit tennének egy gerincsérülttel, már csak egyetlen kérdés marad – bennem: vajon az elsősegély-nyújtási ismeretek miért nem része Magyarországon a közoktatásnak? Hisz’ tanulunk kvantumelméletet és integrálszámítást, de talán azt sem ártana tudni, mi a teendő, ha öcsike netán félrenyel.

Mert sose láthatjuk előre, bármikor is milyen helyzetekbe kényszerít bennünket az élet. Csupán csak abban lehetünk biztosak, hogy ott aztán pótvizsga nincs...