Sípolás és öröm

A szocializmus egyik sarokköve a 31 forintos napidíj volt, az ma már biztos! Emlékszem, egyszer bementem a kiadó igazgatójához, és megkérdeztem tőle, miként lehet a 31 forintból egész nap ellenni egy vidéki út során. Ő türelmesen elmagyarázta, hogy reggelire egy pohár tejet ihatok belőle két kiflivel. Délben futja a 10,80-as menüre, de még egy pohár sörre is. Este pedig rendelhetek három tojásból rántottát, és ha jól spóroltam, egy korsó sör is dukál hozzá. Később már egyetlen pohár sör is több volt 31 forintnál, de a napidíj makacsul tartotta magát. Amikor valaki hozzányúlt, jött a rendszerváltás…
Visszatérve a kosárlabdásokhoz: a nők bajnokságában már megegyezésre jutottak, sikerült a 16 ezer forintos kvótát 18 ezerre feltornászni, ott már vidáman fütyörésznek a szürke ruhások, akár Kalauz Jutka abban a szép, csilingelő villamosos világban. Hanem a férfiaknál nem született megállapodás. Náluk nyilván magasabb a tét, ami érthető, hiszen több a néző és nagyobbakat ütnek. Hogy mennyi az annyi, nem kötötték az orrunkra – állítólag 20 ezer helyett 80 ezret kérnek a bírók –, mindenesetre egy edző elmondta, hogy neki a havi apanázsa lenne annyi, amennyiért egy férfimeccset vezetnének. Ha tehát megemelik a bírói díjat, emelni kell az edzőét is. Akkor pedig nem maradhat ki a gyúró, a szertáros, de még a kosárfonó sem. Úgyhogy óvatosan azzal a 31 forintos napidíjjal…
A kosárlabdában a játékvezetőkön való spórolásnak egyébként szép hagyományai vannak. A 83 esztendős Kassai Ervin 1965-ben „Oscar-díjat” kapott, elsősorban azért, mert ő dirigált a Szovjetunió–USA férfiválogatottak sorozatmérkőzésein. Ugyan bejárta mind a két országot, de ingyen fújt – mondták, vegye kitüntetésnek, hogy ilyen meccseket vezethet! A napidíja 2, azaz két dollár volt! A Nemzetközi Szövetség 1995-ben elismerte az Order of Merit díjjal, nemrég pedig bekerült Madrid mellett a Dicsőség csarnokába, ám mindehhez csak egy meleg kézszorítás járt. A bíró kéznyoma ma ott van százéves iskolájának, a Vas utcai Felső Kereskedelminek a falán. A lenyomaton nem látszik, hogy a tenyere üres…

Hát ez az: Albánia kell nekünk! A világbajnoki selejtezőcsoportban megszerezte az első győzelmet labdarúgó-válogatottunk Albánia ellen, és lehet, hogy mire e sorok megjelennek, már Máltát is legázoltuk. Mindenesetre szombaton, a Puskás Ferenc stadionban olyan ellenfelet kaptunk, amilyenről csak álmodni lehet. Arie Haan fiai türelmesen asszisztáltak ahhoz, hogy 45 percen át gyámoltalanul bóklásszanak a pályán játékosaink, mindössze egy kapufával figyelmeztettek arra, a játék célja valójában az lenne, hogy a labda bejusson a hálóval lezárt ketrecbe. A második félidőben aztán Torghelle megrázta magát, olykor szinte Kinizsi Pált idézve kuszálta össze az egész albán védelmet, és aztán a hálóba bólintott. Ettől a többiek is vérszemet kaptak, és a látvány egyre inkább hasonlított két világbajnoksági részvételre aspiráló csapat küzdelméhez.
A mezőny legjobbjának számító Juhász Roland egy szerencsés fejes góllal üzent haza Tápiószentgyörgyre, ezzel 2-0-ra alakítva az eredményt, ami már kifejezetten tetszett a 26 ezer (!) nézőnek. Az eredmény önmagában nem számít szenzációnak, ám az embernek volt egy olyan érzése, hogy valójában a „mi Sanyink” góljával kezdődött el számunkra a selejtezősorozat. Hogy így van-e, az hamarosan kiderül…