Áldozni a sportra

Pekingből három aranyéremmel szégyenkeztünk haza, de legalább annyira restelkedhetünk azon is, hogy különböző okokból minden tizedik ember végez mindössze néminemű, rendszeresnek mondható sporttevékenységet.
Az állam alig több mint húszmilliárd forintot áldoz a sportra, amikor száznegyven is kevés lenne. Az igazi a GDP egy százaléka volna, miként azt a kultúrállamok teszik ott, ahol nem csak beszélnek az egészséges életről.
Az idősebb véleményformálók halkan és csak az orruk alatt dünnyögve hozzáteszik: azért régen ez másként volt… Én hangosan és jól artikulálva mondom ki: az a lecserélt társadalmi rendszer, melyet „átkosként” aposztrofálunk, a sport számára nem volt kifejezetten rossz. Először is ott volt a fiatalok számára az államilag finanszírozott „edzőtábor”, kezdetben három esztendővel, majd egyre csökkenő időtartammal, ez pedig a sorkatonai szolgálat volt. Aki letöltötte azt a harminchat hónapot reggeli csuklógyakorlattal, rizses hússal, fél liter cikóriakávéval, az leszereléskor nem volt kábítószerfüggő, sem alkoholista. A hidegháborús hisztéria nem tett rosszat a testedzésnek: a honvédelmi nevelés címszó alatt jutott pénz a versenysportra, de a szakszervezeti büdzsékből is vastagon folyt a „lé” a szakmai ágazatok presztízsegyesületei számára. Ott fenn, ahol az átigazolási papírokkal zsugáztak, politikusok lobbitevékenységén múlt, hol töltötte le sorkatonai szolgálatát az élvonalbeli sportoló. A Szolnoki Killián asztalitenisz-csapatában „katonáskodott” egy időben a világbajnok csapattag Kreisz Tibor, aztán Molnár János, Nozicska és a többi sorköteles. Kövecses Feri bácsi egyengette az útjukat a klubjuktól Szolnokig. A honvéd labdarúgócsapatokban ugyancsak „öreg harcsák” rúgták a bőrt. Hogy mennyiért? Hát dupla adag rizses húsért és hosszú eltávozásért. Egy Fradi-szintű gárdát bármikor össze tudott volna állítani ingyen bármelyik hadkiegészítő parancsnokság.
A honvédelmi nevelés zászlaja alá még befért az iskolai és a tömegsport is. Biztos, hogy akkor adósodtunk el menthetetlenül, de volt olyan ötéves terv ciklus, amikor csak Szolnok megyében tizenhat tornaterem épült, Kenderestől Jászszentandrásig. Valaki kitalálta, hogy valamennyi gyerek hatéves kora után tanuljon meg úszni! Nosza, épültek a tanmedencék a kampányban; igaz, hogy Kőteleken már a következő évben elborította a gaz, de akkor is átadták! A szolnoki Tiszaligetben stadiont kapott a város, az egykor húszezresnek mondott lelátón olykor ötven-hatvan néző kuporog. Viszont a körcsarnok az bejött, igaz, hogy ehhez kellett az Olaj kosárcsapata is…
A privatizáció során ipari ágazatokat adtunk külföldi kézre, de soha nem kötöttük ki, hogy azért valamit tartson meg az új „tulaj” az értékeinkből: amikor a Jászberényi Lehel Hűtőgépgyár az Elektrolux kezére került, „ugrott” a Maci óvoda, a műjégpálya a jégkorongcsapattal, az állatkert, a kuglizó és minden. A dolog érthető, hiszen ha a svéd belegöngyölné ezeket a szolgáltatásokat a frizsider árába, megnézhetné magát a világpiacon. Csak hát gondolt erre valaki akkor, amikor még érdemes lett volna?
A rendszerváltásnak és a demokráciának ára volt: ezt éppen most fizetjük. A Népstadiont könnyebb volt felépíteni, mint most, Puskás stadion néven felújítani. Az építéshez elég volt annyi, hogy leszakadjon a Fradi-pálya fatribünje, a renováláshoz már olimpia kell. Abban bízhatunk, hogy lassan csak beletanulunk ebbe a piacgazdaságba, és talán az unokáinknak már a sportra is futja…