Boldó és Bencó 1.

Úgysem sikerül rögtön. Az nem úgy megy, hogy hétfőn kigondolom, kedden „megvalósítom”, és szerdán máris ott van egy emberkezdemény a pocakomban. Pedig majdnem így lett. Egy hónap múlva, a sikeres petevadászat után boldogan lebegtettem a pozitív tesztet, s ugrottam a párom nyakába. Pillanatnyi döbbenet után (mintha semmiről sem tudna, haha!) felocsúdott, de végül belátta, közös döntés „eredménye” lakozik bennem.

Egyébként is. Rutinosak vagyunk. És már régen elfelejtettük, milyen éjszakákon, heteken, hónapokon át nem aludni, milyen rettegve rohangálni a gyerekágyhoz, hogy lélegzik-e még; milyen, amikor az ember minden porcikája sajog a gyereksírástól; milyen kisebesedett mellel, zokogva szoptatni; milyen, amikor az ember már azt sem tudja, hogy mi az az intim együttlét, a szeretkezés, a barátok, egy jó könyv, a színház, a mozi; s milyen, amikor még az a kérdés is felvetődik: kellett ez nekem? Hát persze, hogy kellett! És még kell, kell, kell!

Boldogan nézegettem növekedő pocakomat, és ugyanolyan katarzisként éltem meg minden egyes vizsgálatot, mint az első csemeténél.

A család boldogsága leírhatatlan volt, amikor bejelentettük a hírt – s persze, máris jöttek az aggodalmaskodó felvetések: kicsi a korkülönbség, megsínyli a nagyfiú; csont és bőr vagy, előbb össze kellett volna szedned magad; nincs segítséged, miért költöztetek olyan távol a civilizációtól… Örültek, de tudtam, mindenki abban reménykedik: kislány lesz. Hiába mondtam, hogy nekem mindegy. Ezt már akkor tudtam, amikor először hallottam a szívdobbanását az ultrahangon. Ő az enyém, a miénk, egy újabb pici ember. Amikor végérvényesen kiderült, hogy öcsikéje lesz Boldónak, egy világ omlott össze szeretteimben. „Na nem baj!” – volt a leggyakoribb reakció,nekem meg mintha legalábbis a lábamat amputálták volna.

Életem második legboldogabb és legfelejthetetlenebb napja, amikor megszületett Bencó…!