Gúzsbakötéstől babamasszázsig

Hagyjuk-e sírni szemünk fényét, ha éjjel háromkor megint vacsorázni akar? Mi a megoldás, ha az első hetekben a kismama versenyt pityereg a csecsemővel, mert nem megy a szoptatás? – ezek azok a világrengető kérdések, amik kezdetben kitöltik a kismamák életét.

Babafalva megálmodója, Kocsisné Péterfy Hajnal eredetileg gyógyszerésznek készült. Ám első gyermeke születésekor szembesült azzal, hogy nem is olyan könnyű összeszokni a kicsivel. Sírva, szorongva szoptatott, a kisfia pedig éhes maradt. Éjszakánként a világhálót bújta, tanácsadókat faggatott, és eltelt egy hónap, mire megoldódtak a problémák. Innen született az ötlet, s férjével építeni kezdték a Babafalva internetes hírportált. Majd létrehozták a saját központjukat, és ma már a szabadegyetemük kurzusain készülhetnek a kismamák a gyerekáldásra.

– Széthullottak azok a nagycsaládok, ahol a nők megtanulhatták, hogyan kell bánni az aprósággal. Inkább klubokban vagy épp a világhálón találnak egymásra az anyukák – magyarázza Péterfy Hajnal, aki már a második gyerekét pátyolgatja. A maga részéről az arany középútra esküszik a szoptatásban is. Akkor teszi mellre a kicsit, ha valóban éhes és szopni akar. Ám észre kell venni, ha a babának más baja van, vagy épp csak vigasztalódni akar. Az igény szerinti szoptatásban is érdemes következetesnek lennie az anyukának. Várni is meg kell tanulnia a kicsinek, így ha éppen egy zsúfolt villamoson tör rá a nagyobbacska gyerekre az étvágy, a mamája nyugodtan türelemre intheti.

Hogy milyen az ideális csecsemő, és hogy miként rendszabályozzák a síró-rívó kis csomagot? – ezen évszázadokig töprengtek a tudorok. Elég csak beleolvasnunk Pukánszky Béla, szegedi egyetemi tanár neveléstörténeti műveibe, és máris megdöbbenünk. A felvilágosodás századában a szoptatást szégyenletesnek, állatiasnak tartották. Százból csak három párizsi csemete cseperedett az édesanyja mellett, a többit vidékre adták dajkához vagy lelencbe. A dajkák ópiumos folyadékkal csendesítették a kisdedeket. A pedagógiai gondolatai révén is ismeretté vált filozófus, Jean-Jacques Rousseau így ír a „bérencnők” módszereiről: „Egy szabadon levő gyermekre szüntelenül vigyázni kellene, de ha jól meg van kötözve, odalökhetik valamely zugba, hadd ríjon aztán, ameddig kedve tartja.”

A XX. század állítólag a gyermekek százada volt, ám a tanácsadók szigora kezdetben töretlen maradt. Egy amerikai pszichológus, John Broadus Watson szerint a boldog gyerek szinte sose sír, ha csak tűvel nem szurkálják, és anélkül lesz úrrá az élet apró nehézségein, hogy folyton a szüleihez szaladna. A kismamáknak kész fellélegzés volt a második világégés után a neves amerikai gyermekorvos, Benjamin Spock könyveit lapozgatni. A doktor szerint ugyanis a szeretet nélkül felnőtt gyerek érzéketlen felnőtt lesz. Igaz, az éjszakai sírás dolgában ő is konzervatív volt: arra biztatta a mamákat, hagyják bőgni a követelőző kicsit, majd abbahagyja. Spock tanait ugyan 50 millió példányban adták ki 40 nyelven, ám a gyakorlatban mégsem remekelt: a saját családja rideg embernek ismerte.

A magyar úriasszonyokat az 1930-as években még azzal okították, hogy a kicsik a pontosságot a gyomrukon keresztül tanulják meg. S tilos kényeztetni a babát, mivel így nem edződik hozzá az élet kellemetlenségeihez. A világháborús években a német propaganda a jövendő katonáit látta a kisdedekben, ezért óvott a majomszeretettől. Nálunk a gyermekorvos Pikler Emmi főleg a higiéniai szabályokat ecsetelte. Előírta, hogy a szülők frissen vasalt, fertőtlenített ruhában nyúljanak a babához, a puszilgatást pedig egyáltalán nem javasolta.

A hetvenes évekre végre nálunk is átszakadt a túlzott fegyelem gátja. Jó másfél évtizeddel ezelőtt pedig, amikor e sorok írója tologatta a babakocsit, már Penelope Leach könyvét tartottuk a pelenkázón. Az angol szerző azt sugallta, hogy a csemete akaratát mindig tiszteletben kell tartani. Szerinte ez nem eshet nehezére a lelkes mamának, mert a picivel csupa öröm és szórakozás az élet. Így esett, hogy a fiam kétesztendős koráig minden éjjel felkeltett. Előbb némi tejet kívánt, később hangos kiáltásokat hallatott: Kakaó kell! Mígnem egy hajnali órán már nem tudtam kikecmeregni az ágyból, és csak annyit szóltam vissza félálomból: Nem!

A fiam eztán soha többet nem kelt fel nassolni. Én pedig azóta tartózkodom a gyermekgondozási szakkönyvektől...