A légiós

Kevesen hitték volna Baranya megyében, hogy eljutnak a fináléba, de hát ez csak azért lehetett, mert nem ismerték Kelleyt. Nem titkolom, elfogult vagyok a fiúval szemben. Kevés sportoló teljesítménye fogott meg anynyira életemben, mint Thomasé, amikor éppen varázsolni kezd. Játékát látva úgy érzi az ember, ez a fiú egy másik bolygóról érkezett! Pedig nem, „mindössze” a tengerentúlról, a Michigan állambeli Grand Rapidsból, ahol – emlékezetem szerint – Gerald Ford egykori amerikai elnök is gyerekeskedett.

A kis Thomas egy olyan betonpályán töltötte a gyermekkorát, amely nélkül nincs tinédzserekről szóló amerikai film. Iskola után ott választottak két csapatot a kijelölt kapitányok, és – hogy, hogy nem – Kelleyt mindig az elsők között válogatták be – pedig a labda nem is az övé volt… A srác apa nélkül nőtt fel, és miután testvérei sincsenek, a mama kedvencévé vált, aki valamikor maga is kosarazott. A haverok aztán elindultak az egyetemi bajnokságok felé, és olyan is volt, aki az NBA-ban folytatta. Thomas is részt vett néhány megmérettetésen, de alacsonynak és véznának találták, így átrepült Európába szerencsét próbálni. Néhány évig a szolnoki közönséget bűvölte, aztán Ivkovics mester meglátta benne az egyszerű, kétkezi zsenit, így most a pécsiek készülnek szobrot emelni neki.

Hogy hány ilyen játékos pattogtatja a labdát az Egyesült Államokban, akik az élvonal közelébe sem kerülnek? Számuk úgy Magyarország lakosságával mérhető. Nekünk pedig hol van az az öt kosarasunk, akiket nemzeti mezben a pályára küldhetünk? Többek között erről is szól Thomas Kelley játéka.