Boldó és Bencó 11.

Amikor hazavittem Boldót a kórházból, Nanyó rögtön kijelentette, tiszta apja a gyerek. Anyósom, a továbbiakban Magdi mama, váltig állította, tiszta anyja. Nem értettem, miért fontos bárkire is hasonlítania, és egy naponta változó gyerekről hogy lehet kijelenteni, hogy bárkire is hasonlít. Szerintem a mai napig nem hasonlít senkire (Lacitól örökölt, hatalmas mancsától eltekintve). Bencó aztán végképp nem ütött senkire, mindig azt mondtam, „olyan furcsa ez a gyerek”. Amikor (nem családtagok!) elkezdték mondogatni, milyen szép gyerkőcök, Laci egy doboz mélyéről előkotorta a gyerekkori képét, s azzal rohangált körbe, nézzétek, hogy hasonlít rám ez a Bencó. Aztán amikor elővettem az én gyerekkori képemet, visszahúzódott.

A jellemmel, a szívóssággal, az akarattal, a makacssággal, a türelemmel már nehezebb a helyzet. Humor tekintetében szerencsések vagyunk, mert mindkét gyerek órákig képes hahotázni még egy mókás hangzású szócskán is.

Viszont ha Bencó egy másodperccel később kapja meg a „mammáját”, vagyis az ételét, mérhetetlen ordításban tör ki. Szerintem tiszta apja a gyerek, de Laci kézzel-lábbal tiltakozik ez ellen.

Vannak azért számomra fölöttébb ismerős mániák. Boldó csak a zöld tányérból hajlandó enni, és inkább nem eszik, minthogy másból egyen. Tiszta anyja – ha ezt mondaná valaki, kézzel-lábbal tiltakoznék ellene.

A nagyszülők hozzáállása is hasonló. Nanyó szerint tőle csak pozitív tulajdonságokat örökölt mindkét unoka, Magdi mama viszont soha nem alkotna nyíltan véleményt. Ő az a klasszikus nagymama, aki az unokákat kizárólag erényekkel ruházza föl.

Az öröklés tökéletesen működik. Ezt onnan tudom, hogy még életemben nem láttam embert, aki a legmélyebb álmában hatalmasakat ásítana. Kivéve Lacit, Boldót és Bencót.