Rossz szomszédság török átok

Kapálgatunk, kapálgatunk? Amikor falura költöztem, kezdetben viccesnek találtam az utcabeliek azon igyekezetét, hogy kerti munkálkodásom ürügyén szóba elegyedjenek velem. Aztán rájöttem, egész jó, hogy nemcsak egy kurta köszönést vetnek oda, de díjazzák is a teljesítményemet a gyomok elleni küzdelemben. A terefere a szomszédokkal végül is élhetőbbé tette az életet, és hogy néha átszökött a kutyájuk megenni a macskám ételét, az még belefért.

A panelházban nem sokra mentem a kedélyességgel. Ha összefutottam valakivel a postaládánál, legfeljebb egy vakkantásnyi üdvözlést csikartunk ki magunkból. És ha a három lakással arrébb élővel ütköztem össze az utcán, már úgy nézett rám, mintha sose látott volna. Nem értettem, mi történik itt.

Azután kezembe akadt a Nobel-díjas Konrad Lorenz könyve, A civilizált emberiség nyolc halálos bűne - és minden megvilágosodott. Az osztrák etológus ugyanis nemcsak a nyári ludakat, a hollókat meg a tüskés pikók "násztáncát" figyelte meg tüzetesen, de a fajtársainkat is. És arra jutott, hogy modern korunk egyik rákfenéje a túlnépesedés.

Hogy jön ez a szomszédoláshoz? Nos, úgy, hogy a ritkán lakott helyeken még szívélyesek a népek, örülnek a vendégnek, és messziről integetnek a mellettük élőnek. A túlzsúfolt tér ellenben megterheli a szociális alkalmazkodóképességünket. Lorenz szerint a nagyvárosi forgatagban a mindig változó, majd eltűnő emberi arcok között a szomszédét már nem tudjuk elviselni. Ezért bosszúsan arrébb rúgjuk még a lábtörlőjét is, ha elmegyünk a lakása előtt.

Ne feledjük, hogy a "szomszéd várakban" élők már a középkorban is perlekedtek, néha évtizedekig is. Az egyik elszántott egy ekényit a másik birtokából, mire amaz felgyújtotta a szénáját, erdejét. E birtokpereknek ma örülnek a történészek, hiszen ezeknek köszönhetik az okleveleket, térképeket, egyéb írásos emlékeket. A római jog aprólékosan szabályozta az iura vicinitatist, a szomszédjogot: a háza fölé áthajló ágakat például levághatta a tulajdonos, ám a máshonnan átszálló füstöt tűrnie kellett.

A mai polgári törvénykönyv szerint a tulajdonos köteles tartózkodni minden olyan tevékenységtől, mely a szomszédot "szükségtelenül" zavarná. Csakhogy néha bíróságon dől el, mi a szükséges. A mai tyúkperek zöme úgy indul, hogy a telekszomszédok elfogják a kilátást és a napfényt egymás elől. Ám előfordult, hogy valaki azzal jelentette fel a másikat: szemmel veri a tyúkjait, azért nem tojnak...

Európa nyugati felén döbbenten látták, hogyan esnek szét az erkölcsi normákat is közvetítő közösségek, és mesterségesen kezdték újjászervezni azokat. Hiszen mégse jó, ha valakit fényes nappal kirabolhatnak, anélkül, hogy bárki a segítségére sietne. Egy Kanadából hazatelepült házaspár hozta divatba nálunk a Szomszédok Egymásért Mozgalmat (SZEM), amit a polgárőrök is támogatnak. A lényege, hogy az egymás közelében élők tartsák szemmel a másik portáját, otthonát, és ha reggel megbizonyosodnak róla, hogy a saját autójuk a helyén parkol, pillantsanak rá a szomszédéra is. És ha baj van, vegyék a fáradságot, telefonáljanak egyet. Gyerekkoromban megmosolyogtam a nagymamámat, aki bármilyen gyanús zajra, például ha kocsi hajtott be a csendes kisvárosi utcába vagy idegen lépteket hallott, rögvest kikukucskált a kerítésen. Azt hittem, szimplán kíváncsiskodik. Lehet, hogy már akkor ráérzett a SZEM alapeszméjére?!