Atlantisz nyomában

Igaz, szentségtelen véleményemet próbáltam távol tartani Lothar Matthäus fülétől, mert a derék német szövetségi kapitány még megvonná a napi túrórudi adagomat, hogy ennyire defetista voltam. De mindez a pimasz hozzáállás már a múlté: Matthäus ugyanis kijelentette, a bolgárok elleni egy-egy kifejezetten jó eredmény, és ez további derűlátásra ad okot, mert a vb-részvételt sem horvát, sem svéd, sem bolgár martalócok nem lopják el tőlünk.
Ezt hallva én már csakis derűt látok. Az egy-egy tényleg kifejezetten jó eredmény, klasszisokkal jobb például, mint a nulla-egy, amire sokáig álltunk. Igenis meg kell becsülni ezt az egy pontocskát, mert ha nincs meg az iksz, akkor a második, még továbbjutásra esélyes helytől nem öt, hanem máris hat ponttal lennénk lemaradva, ami kétségtelenül sokkal kellemetlenebb szituáció lenne. A magam részéről szenzációs dolognak tartom, hogy a válogatott nem zuhant össze már az első félidőben, holott a bolgárok is tizenegyen játszottak, ráadásul rendes stopliscsukában, mi több, Sztoicskov szövetségi kapitány szúrós tekintetével pszichikai hadviselést alkalmazott a magyar védőkkel szemben, ám hatvan percig így is mezőnyfölényben futballoztunk. Több szabadrúgást, szögletet és bedobást harcoltak ki a magyar futballisták, vagyis a küzdőszellemre nem lehet panasz, sőt, az ellenfél iránti előzékenységükkel még Király Gábort is bevonták a játékba, hiszen ő a meccs harmadik harmadában hárompercenként hazudtolta meg repüléseivel a fizika törvényeit. Márpedig igazán büszkék lehetünk rá, hogy egy sorsdöntőnek titulált mérkőzésen, hazai pályán játszva a magyar kapus lett a mezőny legjobbja, nehogy már a bolgáré legyen a dicsőség.
{p}
Így, bűnös gondolataimtól megszabadulva pedig határtalan optimizmus tölt el azzal kapcsolatban, hogy a svédek és a horvátok csak három-három góllal vertek meg bennünket, és még alaposan fájhat majd a fejük, amikor Torghelle Sanyi Budapesten az ötödiket vágja, mit vágja, oxizza be nekik a jobb ficakba. És hagyjuk már azokat a megalapozatlan véleményeket, miszerint a három nagy ellenféllel szemben az első kör után csak egyetlen pontot szereztünk: ez a kákán is csomót keresés tipikus esete, amikor nem tudjuk megbecsülni a feszített munkával járó apró, majd egyre nagyobb sikereket. Izlandot például máris megaláztuk, holott évtizede még állandóan bucira vert bennünket, és mostanra elértük, hogy az idegenbeli meccsre is a pontszerzés reményében utazhatunk.
Jók vagyunk, na. Mert hát kinek higgyünk, ha nem a legnagyobb magyarok közé sorolandó Lothar Matthäusnak, aki sosem engedi magát megzavarni a tények által, és rendületlenül zúgja a fülünkbe, hogy ez a válogatott sokkal többre hivatott, és ott a helye a világbajnokságon. Nála már csak az őt idehozó menedzser, Peter Pellady ismerheti jobban a jövőt, aki teljes joggal a lelkébe gázolt néhány sportújságírónak, mert azok meg merték írni, hogy a magyar csapat nem győzte le a bolgárokat. Hát miféle reakciós magatartás ez? Igenis vegyünk példát a Monty Python örökbecsű filmjében látottaktól, amikor Atlantisz éppen a tengerbe süllyed, ám az utolsóként életben maradt király még nyakig a vízbe merülve is higgadtan kifejti, hogy a sziget elmerülése csupán pánikkeltés, ellenséges propaganda, és semmi köze a valósághoz. Ja, hogy Atlantisz tényleg elsüllyedt? Igen, de a legendája megmaradt. Úgyhogy hihetünk Pelladynak, mert száz vagy ezer év múlva Puskás, Albert, Bene mellett Korsóst és Bodnárt isteníti majd a nép.
A menedzser azért nagy felháborodásában küldött egy-egy üzenetet az említett újságíróknak, és nagy meglepetésre volt az sms-ben olyan szó, amit teljesen hibátlanul írt le. Pellady kifejtette, számára érthetetlen ez a negatív hozzáállás, és ha a kollégák nem is, ő a válogatottal ott lesz Németországban.
Valaki pusztán segítő szándékkal visszaírhatott volna neki, hogy siessen, mert nagyon fogynak a jegyek.