Barcelona csodája

Valóban hihetetlen, legalábbis mifelénk. A világ több részén, például Barcelonában egész más a helyzet, hiszen ott marakodnak az irodák azért, ki tudja kedvezményesebben a Nou Camp stadionba fuvarozni a nézelődni vágyó embereket. Mert hiába épül a városban a Sagrada Familia, hiába lehet órákig vásárolgatni a Ramblán, hiába lehet elnyújtózni a festői Gruell-parkban, azért az egyik legkedveltebb látnivaló még mindig az FC Barcelona stadionja.
És ha már ennyire kedvelt, a derék spanyolok (bocsánat, ezért ott ütnek: a katalánok) meg is kérik az árát, a belépő majdnem annyiba kerül, mint egy olcsóbb jegy a magyar-argentinra. Nem meccsre, nem edzésre, hanem egy kis sétára. Ez a tizenkét euró persze errefelé nem pénz, özönlött is a tömeg a Nou Campba, egyszerre legalább ezerötszáz ember kóborolt a hatalmas létesítményben. Ami meglepő: az érdeklődők legalább hatvan százaléka nő volt, akik nem a családfőt kísérték el unott ábrázattal és fintorogva a túrára, hanem párosával érkezve vérre menő vitába keveredtek azon, hogy most akkor vajon Ronaldinho vagy Eto'o jobb lába a jobb. Ami pedig ezek után nem meglepő: mintegy kétszázan állták odabent a turisták rohamát, biztonsági őrök, teremfelügyelők, büfések, sálárusok vegyesen, akikben egy közös azért volt: valamennyiüket az FC Barcelona fizette. A pénztáraknál kígyózó sorokat elnézve vélhetően nem is rosszul.
Persze ez érthető is. A Barca ugyan nem tartozik a leggazdagabb klubok közé (szinte hihetetlen, hogy a Manchester, az Arsenal, a Chelsea, a Real Madrid, a Juve, a Milan és talán már a friss Bajnokok Ligája-győztes Liverpool is megelőzi), főleg nem a legsikeresebb (egyetlen BL-sikerét 1992-ben érte el), mégis fogalom a futballszurkolók körében. Stadionja a legnagyobb Európában, megkapta a csak nagyon ritkán adományozott ötcsillagos minősítést, az UEFA-rendezvényeken mindenféle szigorítással százezren férnek el benne, múzeuma pedig kétségkívül a leghíresebb az egész világon.
{p}
Igaz, amíg addig a múzeumig eljutottunk, néhányszor már tátva maradt a szánk. Jártunk a Barca egyik öltözőjében (igen, arrafelé több is van az öltözőkből: ez gyaníthatóan csak egy ificsapaté lehetett, mert a masszászpad szövetében kisebb lyukak virítottak); odaálltunk másfél méterre minden szurkoló legnagyobb ereklyéje, a stadion füve mellé (tépni nem lehetett belőle, ott helyben levágták volna a karunkat); aztán fellifteztünk a kakasülőre, a nagyjából nyolcvanadik sorba (ahonnan egyébként pár éve egy elkeseredett drukker a mélybe vetette magát egy vereség hatására); beültünk az újságírópáholyba, amely icipicit elüt az itthoni stadionokban tapasztaltaktól (akinek messze van a pálya, az zártláncú tévén lassíthatja vissza magának a gólokat, helyzeteket); végül megérkeztünk a múzeumba.
Ez a múzeum nagyjából úgy fest, mintha a Fradi kiváló krónikásából, Nagy Bélából legalább tizenöt állt volna össze, és évtizedekig a nap minden órájában a Barca relikviáit gyűjtenék. Ami valaha megjelent a csapatról, az itt megtalálható: a múlt század elejéről származó újságok százai, az első klasszisok cipője és meze (nem nagyon irigyeltük őket), ősrégi labdák, már rég letűnt versenyek kupái, ritkaságszámba menő fotók. Hogy még jobb legyen a kedvünk, ezeken a képeken többször feltűnt Kubala és Czibor, egyszer Kocsis is, bizonyítva, hogy azért a magyar futballistáknak is jelentős szerepe volt a Barcelona fogalommá tételében. Akinek pedig kedve volt, az egy fotó idejére kezébe foghatta az idén megnyert bajnoki serleget (hm, vagy inkább talán annak mását, de ez ott nem derült ki).
Nézelődésünk közben a stadion bejáratától a múzeum kijáratáig éppen nyolcvan perc telt el, de a java még hátravolt. A java az itt az ajándékboltot jelenti: jó félóra kellett ahhoz, hogy nagyjából bejárjuk az óriási termet, amikor észrevettük, hogy ennek bizony van egy második szintje is, ugyanakkora kínálattal. A mezek, sálak, zászlók mellett némi ízelítő a választékból: Barca-címeres bögrék, öngyújtók, pizsamák, aztán boxeralsók és tangák, hűtőmágnes, radír, Rubik-kocka meg még ezernyi csecsebecse, nehogy valamiben is hiányt szenvedjen a Barcelona-szurkoló. Mármint az a kilencvenezer drága, hithű Barcelona-szurkoló: éppen ennyi tagja (vagyis socios-a) van a csapatnak, akik rendszeres tagdíj ellenében kedvezménnyel kapnak jegyet és vásárolhatnak az ajándékboltban. Ez ráadásul limitált létszám, több tagságit nem is adhatnak ki, mert nem férnének el a stadionban, így a sokra becsült sociosok közé csakis kihalásos úton lehet bekerülni. Fájdalom, a várólista sem rövid, jó tíz esztendőt kell szánni a sikerre...
Ahogy a többi felpakolt utassal együtt felszálltunk a stadionból induló buszok egyikére, azon gondolkodtunk, talán mégis érdemes lenne utakat szervezni a Bozsik stadionba. Ez lenne az egyetlen olyan kirándulás a világon, amelyen malterozva és mázolva a turisták maguk is hozzájárulhatnának a pálya kicsinosításához.