Elakadt utánpótlás

Csaknem húsz esztendeje, az utolsó nagy magyar futballsikert hozó (akkoriban persze kudarc volt a szereplés, de mit nem adnánk ma egy világbajnoki 0-6-ért) 1986-os mexikói vb óta egyetlen dologgal takarózunk, ha a magyar labdarúgás aktuális válságáról esik szó: hogy az utánpótlás bezzeg milyen jó. Ezt hallottuk tizenöt éve, tíz éve, öt éve, és ezt halljuk ma is, miközben a világ a korosztályos futballban is úgy megy el mellettünk, mint ahogy száz méteren Asafa Powell menne el mondjuk a rosszabb formában lévő Lagzi Lajcsi mellett.

FiatalokKun Zoltán2005. 09. 09. péntek2005. 09. 09.
Elakadt utánpótlás

Egy nemzedékkel ezelőtt, 1984-ben még ifjúsági (U18-as) Európa-bajnokságot nyert a magyar válogatott, az egész kontinens a moszkvai hősök csodájára járt, két esztendővel később az Eb-n a harmadik helyen végzett a 23 éven aluliak válogatottja, 1996-ban pedig ott voltunk az olimpián. Ennyi. A kilencvenes évek végén ugyan a 16 és 18 éves magyar fiatalok még többször is eljutottak az Európa-bajnokságra, sőt egyszer világbajnokságon is szerepelhettek, ám ez már egyértelműen a hanyatlás korszaka, elmaradtak az igazán nagy sikerek.
Mert valahogy eltűntek az igazán klasszis futballisták. Az utolsó, világszerte ismert magyar játékosok Détári Lajos, illetve (kis jóindulattal) Kiprich József voltak, biztosak vagyunk benne, az átlagos külföldi szurkolót semmivel rá nem tudnánk bírni, hogy egyetlen mai magyar focistát említsen. Elég lehangoló. Ráadásul Gera Zoltán az egyetlen, akiből még lehet valaki, a válogatott keret többi játékosa nagyon messze van attól, hogy jobb helyeken is ismert legyen.
Ez pedig azért érdekes, mert idáig egyfolytában azt hallottuk: a magyar gyerkőc egyetlen reménye, hogy kiszakad az itthoni szörnyű állapotokból, és mihamarabb külföldre megy igazi futballt tanulni. Ennek szellemében seregnyi magyar ifjú húzott el tizenévesen nyugatra. Vincze Ottót Svájcban nevelték, Forrai Attila a Bayer Leverkusenhez került, Dancs Roland Franciaországban járt, Szili Attila az 1860 München félprofija lett, Torma Gábor Hollandiába szerződött, Bukrán Gábor pedig Belgiumban próbált szerencsét, hogy csak az ismertebbeket említsük. Ismertebbeket? Hát, ha valaki a hat játékos közül akár háromról kapásból megmondja a jelenlegi csapatát, azok között vadászati szelvényeket sorsolunk ki a Bozsik stadionban elharapódzott vakondokra.
De segítünk: az öt-tíz évvel ezelőtt külföldre vonult fiatalok közül Dancs Roland a Honvédban játszik, Forrai Attila legutóbb már oda sem fért be, Szili Attila megannyi keserves itthon töltött év után néhány hete szerződött a francia harmadosztályba, Torma Gábor, 28 esztendősen, nemrég végre bemutatkozhatott a magyar NB I-ben, most a REAC-ban futballozik, Bukrán Gábor meg teljesen eltűnt. A legnagyobb karriert kétségkívül a most győri Vincze Ottó futotta be, aki a Fradival megjárta a Bajnokok Ligáját (ösztönzés gyanánt egy szurkoló akkoriban istenesen pofon vágta, és, lám, Zürichben rúgott is két gólt), játszott néhány meccset a válogatottban, Lothar Matthäus a Real ellen például középhátvédként számított rá, ám valamit elszúrhatott, mert a lapzártánk után a svédek ellen futballozó csapatba a kapitány már totálisan alkalmatlannak minősítette, és nem küldött neki meghívót. De hogy a közelmúltból is említsünk két példát: Tőzsér Dániel egyéves Galatasaray-profiskodás után még a nem kifejezetten acélos Fradiban is a legrosszabbak közé számít, Tüske Rolandot pedig három éve nagy csinnadrattával Brazíliába vitték, ám ma már csak a harmadosztályú Budaörs csapatába fér be. Szóval kezdhetünk megijedni, hogy az idén komoly reményekkel külhonba szerződött Huszti Szabolcs és Vadócz Krisztián nevét öt év múlva ismerjük-e még...
Persze mit is várhatunk azok után, hogy mifelénk az utánpótlás-nevelés csak a nevében létezik. Mindig lesznek megszállottak, akik a vagyonukat saját fiuk kinevelésére költik, avagy minősített esetben egy egész csapatot támogatnak, ám mindez kevés, amikor jobbára csak a torzsalkodás megy. Nemrég elindult a Bozsik-program, amelyben nagyjából akkora az egyetértés, mint Tom és Jerry között. Az egyik tábor szerint tökéletes az egész rendszer, a másik tábor szerint meg ebből a sok tízmilliós állami támogatásból nem a gyerekek, hanem a Bozsik-program kiagyalói profitálnak. (Értelemszerűen az egyik tábor részese a programnak, a másik tábor meg kimaradt belőle...)
És amíg itt nem a kissrácok a legfontosabbak, hanem a játék a saját haszonra megy; amíg képtelenek vagyunk egy újabb Détárit avagy Kiprichet, de akár csak Gerát is kinevelni; amíg a gyerekek lyukas labdákkal edzenek, hideg vízben zuhanyoznak és a falból tíz centire kilógó kapcsolóval gyújtják fel a villanyt, addig fogadjuk el, hogy a magyar utánpótlás éppen ugyanazon a nívón áll, mint a magyar felnőtt futball.
Úgyhogy szurkoljunk csak Lagzi Lajcsinak, és várjuk a csodát.

Ezek is érdekelhetnek