Hová jutottunk, Manno!

Hiszen Manno Miltiádész már 1896-ban, az első újkori olimpián, Athénban negyedik lett félkarú nyomásban. És attól kezdve a magyarok nélkül nem volt számottevő vetélkedése az erős embereknek. A római olimpián, 1960-ban Veres Győző váltósúlyban harmadik lett, Tóth Géza középsúlyban negyedik. Négy év múlva Földi Imre világcsúcsát ott, melegében javította tovább két és fél kilogrammal a szovjet Vahonyin, és a tatabányai "piccolo vájár" a dobogó második fokán találta magát. De a sors Tokióban kegyes volt hozzánk: Tóth Géza hatalmas ugrással nyugtázta némileg váratlan ezüstérmét, és akkor ott volt még Veres Győző bronza! Két év múlva a berlini vb-ről Tóth Géza aranyat vitt haza Szombathelyre, Veres Győző és Földi sem adta alább ezüstnél. Aztán 1972-ben Földi Imre végre aranyérmet nyert, majd 1980-ban Moszkvában Baczakó Péternek szólt a magyar himnusz.
Folytathatnánk még a sort a többi sikeres sportolóval, akiknek az érmét elhomályosította az athéni csúfság. Ma már nem a sportág magyar hőseiről esik szó szakmai berkekben, hanem arról, ki pisilt kinek.
A közelmúltban felkerestem néhány nagy egyéniségét a sportágnak. Véleményt kértem volna tőlük, de egyikük sem kívánt nyilatkozni. Ebben a szennyes ügyben ők nem kívánnak részt venni. Magánemberként szó esett III/III-as ezredesről, akitől még ma is jó tartani, szó esett pitiáner bosszúkról, "betartásokról", melyekre emlékezni sem kívánnak elszenvedőik. Közben pedig Egyiptomtól Argentínáig ünnepelnek a sportbarátok, mi pedig még azt sem tudjuk, miért kellett lenullázni évszázados múltra visszatekintő sportágunkat.
Ebben a sportágban irdatlan vasakkal birkóznak a versenyzők. Úgy látszik, ennél csak az őszinte szó kimondása nehezebb. Pedig egyszer valakinek el kell kezdeni!