Profi amatőrök

Aki esetleg kevésbé jártas a futballbajnokságok felépítésében, annak nem árt tudnia: az NB I és az NB II számít profi bajnokságnak, a labdarúgók ebben a két osztályban kapnak fizetést; igaz, néhol, például Vácott (akárcsak a "hőskorban") a foci mellett dolgozni is kell. Amikor ez egy esztendeje kiderült, sokan meglepődtek, mindenesetre a liechtensteini, máltai, montenegrói eredmények láttán kezdjük megérteni a szükségességét... A harmadik vonaltól lefelé viszont teljes az amatőrizmus, itt elvileg már tilos bármiféle díjazás - leszámítva az utazási költség megtérítését meg meccsenként, mondjuk, két szalámis szendvics elfogyasztását.
Érdemes megnézni, hogy ez miként is zajlik a gyakorlatban. A Békés megyei első osztályban futballozó ismerősöm mesélte, hogy tavaly fél év alatt mintegy 300 ezer forintot kapott a benzinpénz mellett. Havi bontásban ez kétségtelenül nem sok, ám az amatőrizmustól így is igen messze van. Az aláíráspénzért kapott cirka százezret, minden győztes meccs után pedig húszezret tehetett zsebre. Igaz, komolyabb játékosmúltja miatt őt kiemelten kezelték, a csapatból legfeljebb hat-hét játékos keresett ennyi pénzt. Azt mondja, ma már rosszabb a helyzet, havi harminc-negyvenezernél sosem jön több össze, de azért így is jövedelmező mellékállásnak számít ez a megyei első osztály. A fizetés pedig itt heti rendszerességgel érkezik: a meccs lefújása után körbejár az öltözőben az elnök vagy a tulajdonos, netán a főszponzor, aki éppen a helyi pénzembernek tekinthető, és minden játékosnak a kezébe nyomja a kialkudott öt-, tíz-, húszezer forintot.
Világos, ez a futballistának megéri - de vajon mi ebben az üzlet a tulajdonosnak? Miért fordít minden szezonban két-hárommillió forintot egy megye egyes vagy kettes csapat fenntartására, amikor az éves jegybevétel legfeljebb két láda sörre elég?
Hobbiból. Úri passzióból, hogy a falu előtt mutassa meg, neki erre is telik. Minden településen van néhány tehetős vállalkozó, aki úgy akarja kivívni a köz csodálatát, hogy autószerelésből, kocsmai játékgépekből vagy éppen lottónyereményből származó vagyonkájának egy részét a labdarúgásba fekteti, és módfelett élvezi, amint az emberek összesúgnak mögötte: "Te, ez itt a Jóska (Ferkó, Guszti, Béla), az övé a csapat..."
Ezzel nincs is baj, hiszen legalább lesz némi pénz a futballban - ám a játékosok már olyannyira hozzászoktak ehhez a pluszbevételhez, hogy nem hajlandók lemondani róla. Megyei szinten ma már kötelezőnek számít az aláíráspénz vagy a havi rendszeres fix, és amelyik csapat ezt nem tudja biztosítani, az bizony játékosok nélkül marad.
Így akár kissé eszementnek is minősíthetnénk a vámosgyörki tulajdonost, hogy egymaga akar szembeszállni az egész rendszerrel. Alighanem kevés lesz ő ahhoz, hogy fenekestül felforgassa az elmúlt évtizedekben kialakult szokásjogot, és megszüntesse ezeket a feketepénzeket az amúgy is legatyásodott magyar labdarúgásban, a próbálkozása azonban mindenképpen dicsérhető - még ha falujában most nem is ő a legnépszerűbb ember.
A történethez hozzátartozik, hogy a visszalépés idején a Vámosgyörk futballcsapata öt döntetlennel és kilenc vereséggel a tabella tizenhatodik, utolsó helyén állt. A tulajdonosnak pedig abban igaza lehet, hogy ezt a dicsőséges sorozatot egyetlen forint aláíráspénz vagy havi fix nélkül is hozhatták volna...