Sok évtizedes félhomály

A magyarországi, vagy inkább budapesti aluljárók története 1874-re nyúlik vissza, ekkor épült ugyanis az első gyalogos-aluljáró a Bajza és a Bulcsú utca között, a Nyugati pályaudvar vasúti sínjei alatt. Az ezt követő 20-30 évben Budapesten több gyalogos-aluljáró is létesült. Az igazi robbanás az aluljáró-építésben azonban egyér­telműen a metróépítésekhez kapcsolódik. a Studio Metropolitana 2003-as tanulmánya szerint míg a legelső aluljárók szinte kizárólag közlekedési funkciót láttak el, addig az 1960-as években épített aluljáróknál már jelentős szerepet játszik azok közösségi és fogyasztói térként való működése. Az aluljárók egyszerre jelentettek választ az egyre fokozódó közlekedési problémára, nyújtottak lehetőséget a modernizációra a főváros számára, és teremtettek új, föld alatti közösségi, társadalmi tereket.

  Az első korszerű aluljáró az Astoria aluljáró volt. Éppen hatvan éve nyitották meg. „A kíváncsiak ezrei lepték el a 600 négyzetméter alapterületű, négyszög alakú aluljárót, amely a négy nagy forgalmú út alatt helyezkedik el. A járókelők és a villamosutasok 12 lejárót vehetnek igénybe az útirányuknak megfelelően. A gyalogos-aluljáró oldalait csiszolt kőlapokkal borították, világításáról pedig körülbelül 280 plexibe burkolt fénycső gondoskodik. A világítást úgy oldották meg, hogy más fényt kap nappal, mást este, illetve éjszaka. Így a napsütésről vagy az esti, tompább fényről érkező gyalogosok szemét nem bántja a fényerőváltozás. Az aluljáró két oldalán nyolc nagyméretű kirakatot helyeztek el, amelyekben a különböző kereskedelmi vállalatok mutatják be áruikat” – írták akkori újságok.

  Az építők 1963. január 2-án kezdték el a munkát. Végül az eredeti, 1963. augusztus 20-i, majd később, az 1964. március 31-re módosított határidő helyett 1964. november 30-án adták át a forgalomnak.

  A hetvenes évek közepére a budapesti aluljárókban is megjelentek az utcazenészek szájharmonikával, klasszikus gitárral, szaxofonnal vagy fuvolával a kezükben. 1990-ben az Astoria aluljáró fontos helyszínné vált.

  „A múlt héten Budapesten, az Astoria aluljáróban megkezdődött az írók által a rendszerváltásért folytatott harc második szakasza. Miután hosszas szellemi előkészítő munkával úgy-ahogy sínre tették a nagypolitikai ügyeket, hozzáláttak egy őket egészen közelről érintő terület, a könyvterjesztés rendszerének megváltoztatásához. Az utca embere – ha éppen az Astoria aluljárón át vezetett az útja szerda déli egy órakor – szokatlan csődületben találhatta magát. Nyakukat nyújtogató járókelők, néhány ismert arc – »jaj, hol is láttam ezt a pofát?« –, tucatnyi fotós és riporter, fényképezőgép, magnó a kézben, két tévéstáb kamerával, reflektorral. 

  Hirtelen fölbukkan Göncz Árpád egy csinos ifjú hölgy és két testőr kíséretében, akik utat nyitnak neki a tömegben. Miközben az ideiglenes köztársasági elnök 96 forintért megvásárolja az ideiglenes könyvárustól ­Balaskó Jenő Ilyen éjszakát hagytatok című verseskötetét, négy oldalról mikrofonokat dugnak az orra elé, hátha ahhoz is ért, hogyan kell egyszerre sok kérdésre válaszolni. Két percig sem tart a jelenet, Göncz Árpád kievickél a sűrűből, és elindul a Rákóczi úton, nyomában testőrök.

  Eközben az aluljáróban tovább – egészen pontosan még két napon át – tart az a demonstráció, amelynek során neves írók (Mészöly Miklós, Esterházy Péter, Kornis Mihály, Radnóti Sándor, Konrád György és még sokan mások) félóránkénti váltásban árulják az éppen külföldön tartózkodó Balaskó Jenő Kráter Kiadó által megjelentetett kötetét, amelyet az állami könyvkereskedelem – az Írók Boltja kivételével – nem volt hajlandó terjesztésre átvenni. Az ÁKV által próbaképpen megszondázott tizenöt boltnak kevesebb mint a fele rendelt volna legfeljebb száz darabot az ezer példányban kiadott, nullszaldósra tervezett könyvből, s mivel ez az arány nem érte el a megkérdezettek ötven százalékát, a vállalat egyetlen példányt sem vett át. Nem rendelt a könyvtárak ellátására specializálódott Téka sem, a vidéki terjesztéssel foglalkozó Művelt Nép pedig válaszra sem méltatta a kiadót, amelynek felelős szerkesztője, Turcsány Péter költő abban látná a megoldást, ha a kis kiadók is hozzájuthatnának a könyvesbolthálózat egy-egy üzletéhez, lehetőleg némi kedvezménnyel.

  – Kezdetét venné az állami könyvterjesztés szétverése?
  – Nem szeretem ezt a szót – feleli Turcsány Péter. – Petőfi sem vert szét senkit és semmit, amikor a nyomdagépre helyezte a kezét. Egyszerűen arról van szó, hogy miközben a könyvesboltokat szép csöndben a könyvmaffia kezére játsszák át, a szépirodalommal foglalkozó kiadóknak nem jut tér. Csak szigorú vagyonelszámoltatás után, a parlament által jóváhagyott rendben lenne szabad magánkézbe – akár írók, kiadók, kereskedők kezébe – adni a könyvesboltokat” – írta Szenyei Tamás 1990 júniusában a Világ című folyóiratban.

  Aztán jött az 1996-os esemény, mely során hat lövést adott le egy 9 mm-es automata pisztolyból egy csuklyás támadó az Astoria aluljáróban. Egyértelműen a zenélő dél-amerikai indiánok lábára célzott, hármat közülük meg is sebesített. Az egyik, az aluljáró márványfalába csapódott golyó néhány kőszilánkot repített szét, ezek könnyebben megsebesítettek egy a zenekarral lévő magyar lányt – mondta el a helyszínen Tálas István alezredes, a BRFK akcióosztályának vezetője. A helyszínre először a metrórendőrség járőrei érkeztek, háromnegyed órával az eset után azonban már hetven rendőr dolgozott az ügyön. Legfontosabb feladatuk a használható tanúk kutatása volt, ám nem jártak sok sikerrel. A zenészek úgy gondolják, támadójuk egy őrült lehetett, aki nem szereti az indiánokat. A lövöldözés színhelyére a rendőrség munkája hamarosan talán nagyobb tömeget vonzott, mint az indián muzsika – írta Dudás Gergely a Népszavában.

  A főváros aluljárói korszerűtlenek, elhanyagoltak, zsúfoltak, oda nem illő boltokkal és elijesztő emberekkel terheltek. A főváros kezelésében levő 76 aluljáró átlagéletkora meghaladja a 30 évet, betonfödémzetük elöregedett, lépcsőik veszélyesen töredezettek, az újabban betelepült pékségek és sütödék miatt rendszeresen eldugul a csatornahálózat. A 2004-ben Vajda Pál főpolgármester-helyettes által nyilvánosságra hozott riasztó adatokból az is kiderül: az aluljárók több mint felében a szigetelés elhasználódott, a csarnokokba beszivárog a víz, emiatt a vasbeton váz acélhuzalai rozsdásodnak és töredeznek. Az aluljárók legsúlyosabb problémáit a teljes mértékben elkopott díszítőelemek, a hajléktalanok és koldusok állandó jelenléte, valamint a túlzottan kis alapterületű, bazárjellegű üzletek jelentik. Emiatt váltak az aluljárók az elmúlt évtizedekben a közmegítélés negatív rekordereivé. Az Astoria aluljáró a hetvenes években a fiatalok egyik legdivatosabb találkozóhelyének számított. A jellegzetes fekete-fehér, nagy kockás padlóburkolat, a sóskúti mészkőből készült falak, az álmennyezetbe süllyesztett neonvilágítás már rég a múlté, most a neoncsövek az oszlopfők körül elsárgult koszos virágsziromként lógnak, sokszor kókadoznak a meglazult felfüggesztés miatt – írta a Demokrata pontosan húsz évvel ezelőtt. S azóta mi történt? Aki ma lemegy az aluljáróba, kényszerből teszi – többnyire bezárt üzlethelyiségek, kosz és félhomály jellemzi –, igyekszik minél előbb túljutni rajta.