Azok a fehér labdácskák

Hetvenöt éves lett augusztus 4.-én Jónyer István négyszeres világ- és Európa-bajnok asztaliteniszező, a Nemzet Sportolója, az 1970-es évek egyik legeredményesebb játékosa. Az elmúlt években lapunk több interjút készített vele. Miskolcon született 1950-ben. Édesapja asztalos volt, édesanyja pedig a helyi drótgyárban dolgozott. Mivel a Diósgyőri VTK edzőtermének közelében laktak, Jónyer gyerekfejjel kosárlabdázni kezdett, de egy meccs közben elszenvedett sérülés miatt fel kellett adnia a sportággal kapcsolatos álmait. Az asztaliteniszt azután választotta, hogy benevezett egy iskolák közötti versenyre, jóllehet, akkor még ütője sem volt. Édesapja faragott neki egyet, de pénz hiányában hungarocellt ragasztott a fára, ami játék közben idegesítően kopogott. 

– Általános iskolai tornatanárom válogatott kosarasként a saját sportágát erőltette. Egyszer elém vetődött egy játékos, átestem rajta, és az ütődéstől csontkinövésem keletkezett. Anyám azt kérte, hogy térjek át valami békésebb játékra. Osztályfőnököm az óraközi szünetekben mindig pingpongozott, így én is megpróbáltam. A lakótelepek vashálós betonasztalainál sokat készültem első versenyeimre. És láss csodát, az iskolák közötti versenyen, amelyen igazolt asztaliteniszezők is indultak, az én asztalos apám által készített ütőm hungarocellborításának kopogása annyira zavarta az ellenfeleimet, hogy megnyertem a viadalt. 

Jónyer István megismerte a siker ízét, és állandóan edzett. 

– Mindenképpen ki akartam törni a szegénységből. A sportban megláttam a lehetőséget. Tizenhárom évesen kezdtem edzeni, és kezdetben 15-16 ponttal vertek meg ellenfeleim a 21 pontig játszott szettekben. Eljött 1964 nyara, és Dankovics József edzőtől kölcsönkértem egy asztalt meg egy pár ütőt. Levittük egy barátomékhoz az asztalt, kitettük a cseresznyefa alá, és két és fél hónapon át mindennap reggeltől estig játszottunk. Mire ősszel visszatértem a klubba, már öt pont előnyt kellett adnom az ellenfeleimnek, hogy szoros legyen a meccs. Akkor még védő típusú játékos voltam, védtem, védtem az ütéseket, s amikor láttam, hogy az ellenfél elmozdul, áttettem a labdát a másik oldalra, és paff. 

Hamar klasszis lett 

Nagy hatással volt rá, amikor 1964-ben, tizennégy évesen a televízióban látta a malmői Európa-bajnokság egyik mérkőzését, a magabiztosan és célratörően küzdő Berczik Zoltán játékát az elegáns stílusú és nagy tudású svéd Kjell Johansson ellen, majd 1965-ben Csuang Cö-tung és Li Fu-zsung világbajnokok meccsét, akik az asztaltól hat-nyolc méterre eltávolodva is visszaütötték a labdát. Lenyűgözte a játékuk. Később mind a négyükkel találkozott, azaz néhány év alatt a világ élvonalába került. Ez hihetetlen fejlődés! Vajon hogyan érte el? 

– Semmit sem bíztam a véletlenre. Miután elkezdtem asztaliteniszezni, négy és fél év múlva már magyar bajnok lettem. Persze ezt nem adták ingyen. Miskolcon voltam gimnazista, de néhány évig tanítás után naponta elvonatoztam a fővárosba, hogy az ifjúsági válogatottal edzhessek. Visszafelé gyakran csak az utolsó vonattal, éjfél után értem haza. A vonatút alatt tanultam. 1967-ben már országos bajnokságot nyertem, és 1969-ben költöztem az élsport miatt­ Budapestre. Berczik Zoltán lett az edzőm. Hajnalban keltünk, félórás bemelegítést követően háromórás kemény edzés következett. Déltől pihentünk egy kicsit, majd fél négytől nyolcig újabb edzés jött. Én a napi edzéseken felül mozogtam még egy kicsit. Esténként órákig futottam vagy ötven kilométert bicikliztem. Amikor ágyba kerülve becsuktam a szememet, kis fehér labdákat láttam magam előtt. Azt gondoltam, ennyit senki sem edz, ezért nem lehet más a világbajnok. 
Jónyer bárhová ment versenyre Európában – mindig egy táska Pick szalámit és tokaji aszút vitt magával, s azokat márkás profi ütőkre cserélte. 1971-ben már a televízióban csodált Li Fu-zsungot és Csuang Cö-tungot is jelentős fölénnyel megverte. Férfi párosban kétszer lett világbajnok, 1971-ben Japánban Klampár Tiborral, 1975-ben pedig Gergely Gáborral. Az egyéni világbajnoki címet is abban az évben, 1975-ben nyerte el Indiában. Csapatban 1979-ben az észak-koreai Phenjanban megrendezett világbajnokságon győzték le az elődöntőben a Klampár, Gergely, Jónyer alkotta csapattal a kínaiakat, majd lettek világbajnokok. Ez a csapatgyőzelem akkor világszenzáció volt, egész ­Európa nekik drukkolt. 

Satu a szállodában 

Jónyer István már akkor is fenegyerek volt, akadtak balhéi. Általában ötven-hatvan kilós csomaggal a vállán utazott a világversenyekre. Vassatuval, reszelőkészlettel indult útra. Próbálta megtudni, hogy mekkora teremben lesz a verseny. A nagy teremhez gyors ütőt, a kis teremhez lassú ütőt gyártott, ez leginkább a nyél újrakészítését jelentette. Ugyanis – mint magyarázta – a nyél fel tudja gyorsítani és le is tudja lassítani a játékot. Ha a nyél nem megfelelő, akkor kiszáll az érzés az ütőből. Néha a szállodákban elfaragta a székeket, asztalokat is, mert arra helyezte a satut, az pedig minimum felcsiszolta a bútorok felületét. A legtöbb károkozást megúszta, de 1986-ban Bernben, az Európa-bajnokságon történt, hogy a kijelentkezéskor feldúlva ment a válogatott elé a szállodai portás. Közölte, addig nem mehetnek el, amíg ki nem fizeti annak a széknek az árát, amelyet „munkapadként" használt. Hogy az útlevelét visszakapja, kétszáz svájci frankot kellett leszurkolnia. 

1984-ben az osztrák Stockerau­hoz igazolt, 2006-tól pedig az SV Sala­mander Kornwestheim első csapatában játszott a német körzeti ligában. De játszott egy szicíliai sportklub színeiben is. Ami a civil vállalkozásokat illeti, három asztalosműhelye volt Budapesten, 1980-ban pedig sportboltot nyitott. Aztán irodaházakat építtetett egy ötvenfős vállalkozás tulajdonosaként, de a stressz miatt csak két-három órát aludt, ezért nem szívesen emlékszik rá. Üzemeltetett nyomdát, megfordult a reklám- és a fotóiparban is, fényreklámokat gyártott. Egy ideig Magyarország első amerikaifutball-csapatát finanszírozta, amely az osztrák bajnokságban is szerepelt. 

Mára az asztaliteniszben megváltoztak a szabályok. Erről ez a véleménye: 

– Játék közben néha kiszorultam az asztal oldalsó részére, ahonnan nemigen volt idő visszajutni az asztal elé, középre. Kifejlesztettem, hogy az asztaltól távol eső helyről, lapjának szintje alól úgy adom vissza a labdát, hogy éppen a háló mögé essen, és ne pattanjon fel, hanem inkább továbbcsússzon. Ez volt a híres kiflipör­ge­tésem. A mai felgyorsult játékban azonban már nem távolodnak el a versenyzők messzire az asztaltól, így ezt nem is tudnám jól alkalmazni. Már nekem is furcsa az, amilyenné alakult az asztalitenisz. Nem 21, hanem 11 pontig tart egy szett, így szerintem nem biztos, hogy az erősebb játékos nyer. Én három szervával 15-ig így állítottam volna az új szabályokat. Ugyanakkor két milliméterrel megnőtt a labda mérete a televíziós közvetítések miatt. Ezt a nagyobb labdát már én sem tudnám úgy megpörgetni. 

Egyébként – saját bevallása szerint – halászléfőzésben, pörkölt, sőt pacalételek készítésében is világbajnoki babérokra tör. Életrajzokat, vadászleírásokat olvas. A gyűjtőszenvedélynél nincs leállás: a pince, a hátsó raktár és a csömöri kert, de még a kocsija is tele van tárgyakkal, csecsebecsékkel. 

Számtalan elismerés 

1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti keresztje (polgári tagozat) kitüntetést, 2014-ben Magyar Örökség Díjat kapott. 2018-ban elnyerte az Emberi Méltóságért kitüntetést, Terézváros, Miskolc és Onga – ahol gyermekkorát töltötte – díszpolgára. 2020-ban beválasztották a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének tagjai közé, 2021-ben a Nemzet Sportolójának választották, 2025-ben róla nevezték el a Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetem (TF), valamint a Testnevelési Egyetem Sportegyesülete (TFSE) közös ösztöndíjprogramját. 

Sajnos a mostani születésnap lesújtó híre az is, hogy elhunyt Jónyer István volt felesége. Jónyer Istvánné Németh Mária is hivatásos asztaliteniszező volt egészen az első gyermekük születéséig: játszott a Ferencváros és a Postás színeiben, a Budapest bajnoki címet vegyes párosban, Faházi Jánossal nyerte meg. Jónyer Istvánnal 1971-ben keltek egybe, a házasságuk 18 évig tartott. Két gyermekük született, István és Mária. A családanya aztán veterán világversenyeken is szép sikereket ért el.