Szürke fényben

A kor apró lényegi pontjai érdekelnek. Dokumentaristaként fényképezek, de nem úgy, hogy bármit az égvilágon, hanem olyan pillanatokat, amelyek önmagukban kifejeznek valamit. Képkonstrukció­ban gondolkodom. Szeretem, ha a képeim túlmutatnak azon a pillanaton, amelyet megörökítek. A szoftverek és a mesterséges intelligencia világában a kézműves fo­­tog­ráfia a jellemzőm. Ez a fajta fotográfia persze hosszú menetelés – vallotta önmagáról be­szél­ge­té­seink­ egyikén. 

Benkő Imre Kispesten született, Devecserben, majd egy bakonyaljai bányászlakótelepen nőtt fel. Híradástechnikai műszerésznek tanult Budapesten, s kispesti rokonainál lakott albérletben. Műszerészként gyárban dolgozott, majd Gyöngyösön katonáskodott, ahol idővel a fotólaborba osztották be. Még katonaként nyert országos fotópályázatot kottákat tartó kórust ábrázoló képével. Leszerelése után visszament dolgozni, s 1968-ban újabb pályázatot nyert meg egy kollekció­jával. Ezúttal játszótéren cigarettázó kamaszokat fényképezett. A zsűriben volt a Magyar Távirati Iroda (MTI) fotórészlegének igazgatója is. Egy fotóriporter elhagyta az országot (disszidált), szükségük volt munkatársra. Benkő Imrének gyakornoki állást ajánlottak. Hivatalosan az iskolák, óvodák, oktatási intézmények fényképezése volt a területe, de emellett árgus szemmel figyelt a korjelenségekre is. Ösztönszerűen az utca forgatagában találta meg embereit. A hetvenes évek közepén készített egy olyan felvételt, amelyen egyszerre megnyílt a tér, és a kép mélységében is minden éles volt. Tudatosan talán akkor érzett rá arra a sajátos dokumentarista szemléletre, amelyet Cartier-Bresson vagy Koudelka képvisel. Ez a váltás eredményezte, hogy a szó igazi értelmében közelebb került az emberekhez, mert ilyen lencsével közel kell menni. 

A számos díj foglalkozási ártalma volt. Merthogy World Press Photo-díjakat nyert, 1975-ben aranyat és ezüstöt, 1978-ban újra aranyat. Egy bemozdult lakodalmi táncos ábrázolásáért kapta az aranyat. Az ezüstöt azért, hogy az operaházi, deszkapallós próbateremben felülről fényképezett egy balerinát, de úgy, hogy a fa erezete is látszott, 1978-ban pedig egy behunyt szemű fejhálós lány portréjával nyert. De akkoriban nem illett sztárolni senkit. A díjátadóra sem utazhatott ki, a kitüntetést az akkori nagykövet asszony vette át Amszterdamban. Az okleveleket és az aranyszemeket postán kézbesítették. 

Egy párizsi ügynökség számára tizenöt éven át fényképezte a rendszerváltás jelenségeit. A Thatcher-látogatáson nem a protokollt, hanem inkább a biztonsági őröket fotózta, de készített hosszú, szubjektív sorozatot szülési vajúdásról, futballszurkolókról vagy éppen Jancsó Miklós filmforgatásáról. Amikor megjelent az újsághír: háromszáz munkást elbocsátanak a hengerműből. Benkő Imre elkezdte fotózni az Ózdi Kohászati Művek leépülését. Kitartóan ingázott Budapest és a gyár között, mert érezte, hogy ott valami fontos és megrázó dolog történik a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet során. 

Az elmúlt évtizedben gyakran járt Kínába. A nagy ideológiai, politikai dolgok nem érdekelték, inkább próbálta azokat a viszonylatokat megkeresni, amelyek az egyszerű ember szintjén mozognak. Hogy hogyan élnek a kis falvakban az évezredes hagyományokkal, miközben a tízmilliós városokban felhőkarcoló-erdők nőnek. 

Megkapta a Magyar Fotográfia Nagydíját 2004-ben, érdemes művész (2004), kiváló művész (2016), Prima Primissima Díj (2016), Fotóriporteri Életműdíj (2021), Kossuth-díj (2025).