Verdi és a húsipari biznisz

Giuseppe Verdi ízig-vérig olasz volt. Még akkor is, ha születésekor, 1813-ban Giuseppe Fortu­nino Francesco Verdi néven vezették be az anyakönyvbe. Szülőfaluja, Le Roncole (ma Roncole Verdi) ugyanis akkoriban a francia megszállási övezethez tartozott. A kis faluban apja vendégfogadót és vegyesboltot üzemeltetett, a kis Giuseppe itt hallgatta a vándormuzsikusokat. Nyolcévesen már maga is zenélt, órákon keresztül ütötte öreg húros hangszerét, a spinétet. A zene iránti elkötelezettségének már akkor is voltak rajongói. Például az az idős mester, aki egyszer megjavította a spinétet és nem fogadott el pénzt a munkájáért. Azt írta a javításokat felsoroló cetlire, hogy látta, ez a Giuseppe Verdi nevű fiúcska mekkora tehetséggel játszik a hangszerén. „Ez az élmény nekem elegendő fizetség.” 

Verdi Busettóban, a szülőfalujához közeli kisvárosban tanult tovább, majd 1832-ben a milánói Császári és Királyi Konzervatóriumba kérte felvételét. Azzal utasították el, hogy túlkoros és középszerű. Az intézményt 1898-ban, tehát még Verdi életében Giuseppe Verdi Konzervatóriumra keresztelték át, amely igencsak zavarta a maestrót. Ahogyan írta: „Egyéb sem hiányzott, mint hogy ezzel bosszantsanak engem.” 

Elkerülte a siker 

De térjünk vissza a pályakezdő évekre! A sikertelen felvételi után a fiatal Verdi magánúton tanult tovább Milánóban, majd huszonhárom évesen visszatért Bussetóba és a város zenei igazgatója lett. Megnősült, két gyermeke született: Virginia és Icilio Romano. Élete egyik nagy tragédiája volt, hogy néhány év alatt kisgyermekeit, majd feleségét is el kellett temetnie. Mindez operaszerzői munkájára is rányomta a bélyegét, a siker elkerülte. Még az is megfordult a fejében, hogy többé egyetlen hangjegyet sem ír le. Szerencsére a művészi énje felülkerekedett a kudarcélményeken, és megszületett a Nabucco, amely 1842-es bemutatójával áttörést hozott számára. A babiloni fogságban senyvedő zsidók történetét az olasz közvélemény az Ausztria elleni szabadságharc jelképének tekintette. Innen származik a Viva VERDI! jelszó, amely egyszerre jelentette a zeneszerző ünneplését és egy politikai üzenetet is. Viva V.E.R.D.I. = Viva V(ittorio) E(manuele) R(e) D’I(talia)!, azaz Éljen Viktor Emánuel, Olaszország királya! 

A Nabucco sikerén felbuzdulva az impresszáriók elárasztották megrendelésekkel, Verdi pedig szinte megszakítás nélkül dolgozott, gyakran embert próbáló határidőkkel, folyamatos utazással. Munkamódszerére jellemző volt a szigorú igényesség, a maximumot várta el önmagától és az operák szereplőitől egyaránt. Előfordult, hogy egy-egy művön hónapokon át kizárólag az énekesekkel dolgozott, elzárkózva a külvilágtól. A próbákon pedig szinte mindig megkövetelte a jelmezek viselését. 
Az 1850-es évek elején megszülettek legismertebb művei, a Rigoletto, A trubadúr és a Traviata, amelyekkel Verdi az operatörténet klasszikusai közé emelkedett. Későbbi alkotása – köztük Az álarcosbál, a Don Carlos és az Aida – csak tovább erősítették ezt. Pályáját idős korában két shakespeare-i ihletésű opera, az Otello és a Falstaff zárta le. 

Miközben Verdit Európa-szerte ünnepelték, ő maga inkább csendre és nyugalomra vágyott. Amikor csak tehette, sant’agatái birtokán tartózkodott, ahol a komponálás és a gazdálkodás egyformán része volt mindennapjainak. „Roncolei paraszt voltam, vagyok és mindig is az maradok” – mondogatta, és ennek megfelelően sohasem feledkezett meg a birtok ügyeiről. Ha elutazott, leveleiben pontos utasításokat adott. Meghagyta például, hogy lovai kizárólag sant’agatái szénát kapjanak, és külön felhívta a figyelmet a trágya gondos kezelésére is, amelyre „földi mannaként” tekintett. Még végrendeletében is megjelent a föld iránti elkötelezettsége: alapítványt hozott létre a mezőgazdasági oktatás támogatására. 

Főzött, borászkodott 

A józan paraszti szemlélet Verdi étkezésében is nagy hangsúlyt kapott. Kifejezetten szerette az egyszerű, hagyományos olasz ételeket, és a maga által termelt alapanyagokból gyakran főzött is. Legendás volt például a rizottója, még a párizsi opera impresszáriója is elkérte a receptjét. Másik nagy kedvence a San Se­condó-i főtt lapocka (Spalla Cotta di San Secondo) volt. Ezzel a Párma környékéről származó finomsággal Verdi gyakran megajándékozta a barátait, és részletes leírást is mellékelt a helyes elkészítéséről. Receptje szerint főzés előtt meg kell tisztítani a felszínen lévő sótól, majd be kell áztatni néhány órára langyos vízbe. Ezután „lassú tűzön tartsd forrásban úgy hat órán át, majd hagyd kihűlni a saját levében. Hidegen, talán 24 óra múlva vedd ki a fazékból, szárítsd meg és fogyaszd el” – írta Verdi. Egyik barátja tréfás hangú levélben köszönte meg a lapockát: „Örömömre szolgál közölni önnel, hogy a lapockát tegnap ünnepélyesen, általános ovációtól övezve bemutattuk, és megszámolhatatlan volt a kikövetelt ráadások száma.” 

A lapockáról szóló levelezés valahogyan eljutott Amerikába is, ahol az újságok már úgy tálalták, hogy Verdi valamilyen új és jövedelmező bizniszbe fogott a birtokán, GV márkájú húsipari terméket gyárt és értékesít. Ezen még az amúgy zárkózott Verdi is annyira nevetett, hogy saját bevallása szerint kicsordult a könnye. 

Életrajzírói azt is feljegyezték, hogy Giulio Ricordi, Verdi műveinek kiadója és a maestro bizalmasa azzal ösztönözte az Otello opera megírását, hogy rendszeresen küldött „édes figyelmeztetést”: panettonét. A gyümölcsös, kuglófszerű sütemény mellé mindig csomagolt csokoládét is. Egy alkalommal egy kis csokifigura volt a csomagban, egyértelmű utalásként az opera címszereplőjére. A legenda szerint a figuráról azonban hiányzott „valami”. Verdi barátai azt mondták: a hiányosságot a maestrónak kell jóvátennie, neki kell igazi férfit csinálni ebből a figurából. Az opera későbbi sikere azt mutatja: sikerült. 
Végül, de nem utolsósorban ne feledkezzünk meg a borokról sem. Verdi operáiban gyakran megjelenik a borozás mint társasági élmény, és ez a szemlélet a mindennapjaiban is visszaköszönt. Kifejezetten kedvelte a jó borokat, és saját birtokán készített is. 

Milánói öregkor 

Élete utolsó szakaszában Verdi sok időt töltött Milánóban, a Grand Hotel Milan falai között, bár gyakran emlegette, mennyire visszavágyik sant’agatái birtokára. Egy levelében tréfás öniróniával jegyezte meg: mindig halogatja a hazautazást, „mert itt nincs szakács, aki megmérgezne, viszont rengeteg jó barát van”. 
Végül már nem térhetett vissza szeretett birtokára, szélütés érte, és 1901. január 27-én meghalt.

Végakaratának megfelelően szerény temetést terveztek, de az olasz nép szeretetéből adódóan óriási tömeg kísérte utolsó útjára a mestert. Verdi emberi nagyságát jelzi, hogy végrendeletben vagyona nagy részét jótékony célokra ajánlotta fel. Ezek közül is kiemelkedik a busettói Monte di Pieta, a Villanova sull’Arda-i kórház és a milánói zenészotthon, a Casa di Riposo per Musicisti. Ez utóbbira hagyta államkötvényein, művészi emléktárgyain kívül minden zeneszerzői jogdíját, amely operái után Olaszországban és külföldön befolyik. Az otthont azok számára építette, akik műveit diadalra segítették, és megöregedve támasz nélkül maradtak. „A műveim közül a legbüszkébb arra az idős zenészeknek épített otthonra vagyok, amit Milánóban létrehoztam. Az az épület a legszebb művem” – vallotta meg egyszer a zeneszerző, akinek külön kívánsága volt, hogy a ház csak a halála után nyithatja meg kapuit. Az otthon ma Casa Verdi néven működik az eredeti célokkal.