Megmérgezték a teheneket

A kutyák haza sem tudtak jönni (ez tavaly történt), most pedig a tehenek fetrengtek a földön órákig, habos szájjal. Többségük kimúlt. A gazda feladja, felszámol mindent.

GazdálkodásBalogh Géza2005. 04. 22. péntek2005. 04. 22.
Megmérgezték a teheneket

Összehúzott szemekkel néz ránk Fábián István Kállósemjénben, mikor azt kérdi: "Maguk mit tennének, ha megölnék nyolc tehenüket?"
Hogy gyanakszik-e valakire? Gyanakszik bizony. De nem mondhat nevet, hiszen nincsenek bizonyítékai. Pontosabban lennének, de a legfontosabb hiányzik. Azt senki sem látta, hogy ki szórta ki a mérget. Mert méreg volt, Fábián Istvánnak efelől semmi kétsége.
- Most három éve is hasonlóképen jártunk - mondja szikrázó dühvel. - Négy tehenem döglött meg akkor. Pétisóban áztatott kukoricával etette meg valaki szegény jószágokat. Jelentettem természetesen azt is, át is vizsgáltak nálam mindent, de persze semmit se találtak. Kívülről hozták be a mérgezett tengerit. Éppen ezért a biztosító se fizetett. Merthogy mérgezés történt. Derítsem ki, s pereljem be az illetőt. Ez volt a válasz, amikor reklamáltam.
Fábián István a falutól vagy öt kilométerre, a Németháza nevű tanyán gazdálkodik. Azt mondja, ha szeretnénk széjjelnézni ott is, akkor jó lenne, ha a mi kocsinkkal mennénk, mert az övé tönkrement. A tanyára földút vezet. Második kilométere után kezdjük érteni, miért dőlt ki házigazdánk terepjárója. Egyrészt a kora miatt, hisz elmúlt húszéves, másrészt a hepehupák miatt, melyek kirázzák az emberből a lelket.
- Tizenhét éven át minden áldott nap megtettem ezt az utat - morogja Fábián István. - De elegem lett. Befejeztem. A teheneket eladom, a tyúkokat leölöm, a tanyát felgyújtom. Nem kínozom többet a családomat, a négy gyermekemet.
Kísérőnk fuvarozásból élt a rendszerváltás előtt. Tizenhét évvel ezelőtt úgy döntött, hogy saját lábára áll. Igaz, akkor már régen bent, a faluban laktak, de állt még a tanyán a szülői ház, s ott voltak üresen a szomszéd házak is. Megvett hát két üres portát, vásárolt hozzá pár tehenet, kecskét, birkát, s nekifogott gazdálkodni. Borzasztó nehéz volt, de megérte. Még úgy is, hogy be kellett hordania mindennap a tejet a faluba a szörnyűséges utakon. De pár éve, amikor kitalálták a kvótákat, egyik pillanatról a másikra bezártak a tejcsarnokok. Ott maradt ő is negyven tehén tejével. Ám nem esett kétségbe. Úgyis gondolkodott már akkor a váltáson, egyre kevésbe volt kifizetődő a tejtermelés. Átállt a borjúnevelésre.
{p}
- De nem ért az se semmit - legyint, majd előremutat, hogy nem kell már sokat menni, ott lesz a tanya a nagy domb mögött. - Épp azt beszéltük az asszonnyal, hogy felszámolunk mindent, amikor megtörtént a tragédia. Délelőtt még kint voltam a tanyán, este meg jött a hír, hogy menjek, mert nagy baj van. Négy tehén is fekszik. Azonnal szóltam az állatorvosnak, s kerítettem egy traktort, hogy kivihessem a doktort, mert a rossz utak miatt a személyautó szóba se jöhetett. Mire kiértünk, kettő már kimúlt, s hamarosan egy harmadik is elment. Pedig a doktor úr mindent megpróbált. De hát nem tudhatta a betegség okát, így azt sem, hogy milyen gyógyszer segíthetne. Ez volt március 16-án, és másnap este megint jön a telefon, hogy a tegnapinál is nagyobb a baj. Nyolc tehén fekszik, zihál, csorog a nyáluk. Megint szaladás az állatorvosért, rohanás egyik jószágtól a másikig... Ötöt sikerül is megmenteni, három megdöglik. Másnap este ismétlődik újból minden. De akkor már csak egy tehén, egy kecske és egy borjú pusztul el - kászálódik ki az autóból Fábián István, s megáll a tanya közepén.
Látszik, hogy itt egyetlen fillért sem nyertek pályázatokon. Itt mindent a saját kezükkel teremtettek elő. Az udvaron libák, kacsák, gyöngytyúkok meg egy öreg, bundás kutya. Tücsök, a legvénebb szolga.
{p}
- Ha ő beszélni tudna! - simogatja meg a nyakát a gazda, aztán legyint, hisz lehet, hogy ő se tudna segíteni semmit. Mert teljesen süket szegény, látni is csak az orráig lát. De nem is azért tartják, hogy őrizzen. Megvannak arra a fiatalabbak; bár ősz óta kettővel azok is kevesebben. Lent a kaszálón a sarjúszénát gyűjtötték éppen, amikor a két legszebb kutya elpusztult.
- Megmérgezték őket - mondja a kertből előballagó két jószággondozó egyike. - Olyan erős mérget kaptak, hogy haza se bírtak jönni.
Fábián István áll szótlanul egy nagy eperfa alatt, aztán megindul a karámok felé. A nyitott istálló egyik sarkánál megáll.
- Itt voltak kiterítve szegény jószágok. Innen vitték el megsemmisíteni őket. Nem lehetett ám csak úgy elásni a tetemeiket! Merthogy az nem EU-konform. Itt ugyanis mindennek annak kell lennie, EU-konformnak. De hogy az emberrel mi lesz, az nem érdekel senkit.
Az udvarról ellátni messzire. Környes-körül erdők, a domb alatt kisebb szántók, s egy jó tízhektáros kaszáló. Fábián Istvánék annak a szénájára gyanakodnak. A kaszálás után renden hagyott szénát hinthette meg valaki méreggel. A mérgezett bálák kerülhettek a jószágok elé. Nem tudja senki, hány mérgezett szénabála van még az udvaron. Úgyhogy most etetés előtt, aki csak él és mozog, a szénabálákat szagolgatja, hátha felfedeznek rajtuk valami szokatlan illatot. Egyik-másikon éreznek is valami furcsát. Azt félregurítják, s megbontják a kevésbé szokatlant, de tudják, ez nem megoldás.
- Csak a jó isten tudja, hogy mihez kéne fogni - legyint Fábián István. - Mintát vettek itt mindenből, szénából, takarmányból, tetemekből... most várjuk az eredményeket. De attól tartunk, ha megérkeznek, akkor sem leszünk okosabbak.
És bizakodóbbak se. Mert az az elvetemült ember bármikor megismételheti a tettét.

Ezek is érdekelhetnek