OMÉK-történelem: változtak az idők

"Olly erőfeszítések állnak előttünk, amellyeket megvalósítandó csak a közös gondolkodás és az együttható békesség lépései leendhetik eszközzé" - mondotta volt 1896-ban a kissé méltatlanul elfeledett báró Bánffy Dezső miniszterelnök az első Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállítás megnyitóján. Az Est riportere szerint "a magas Kabinet vezetőjének megnyilatkozását tízezrek lelkes tapsa és üdvrivalgása" kísérte, pedig a magyar állam első számú hivatalnoka akkor egyáltalán nem volt könnyű helyzetben. Két évvel korábban a napszámosi bérkövetelések és a részesművelési járandóságok elmaradása, illetve késése okán szavát felemelő hódmezővásárhelyi gazda, Szántó Kovács János letartóztatása miatti zendülés okozott neki komoly gondot, ráadásul a kiállítást megelőző évben a rebellisek az aratósztrájk kőkemény eszközéhez is hozzányúltak. Láthatjuk tehát: az "agrárbéke" kifejezés egyáltalán nem új, s talán a mainál komolyabb tartalmakat is hordozott annak idején. Ennek igazolására csak két adat: egy átlagos napszámos akkor csaknem két napot dolgozott egy vekni kenyér áráért, s az árendás (tehát később visszafizetendő) bor literéért egynapi napszám ára dukált.
Az első világháború után sokat, de alapjaiban mégsem változott meg a helyzet. Károlyi Mihály birtokait korábban szétmérték ugyan, de Horthy Miklós kormányzó az 1926-os OMÉK-megnyitón (tehát hat évvel a trianoni békeszerződés után) már arról beszélt, hogy a legkorszerűbb szántóföldi gépek igazán hatékonyan csak a megfelelően nagy földbirtokméreteken hasznosulhatnak, hogy aztán "nemzetgazdálkodási erőnkkel példát mutassunk az elcsatolt magyar területek új urainak". Ez a mondat aztán 1940 őszén, a második bécsi döntés, tehát az észak-erdélyi területek visszacsatolása után újra felidéződött, amikor - hatékonyság ide vagy oda - újra be kellett vezetni a cukor-, kenyér- és zsírjegyrendszert.
{p}
A második világháború vége után egészen más üzenetek lengedeztek a magyar gazdavilág feje felett. 1951-ben Rákosi Mátyás például az "ellenséggel" szembeni helytállás egyik fő színtereként az élelmiszer-termelést jelölte meg, hozzátéve: a "beszolgáltatás az ország újjáépítésének egyik legfőbb záloga". Ma erről egészen mást gondolunk.
A kulákoknak nevezett középparasztok termelése - aligha véletlenül - ebben az érában meredeken zuhant, de a vezető ideológia csak lassan változott. Azaz mégsem lassan: mint Romány Pál akadémikus könyvéből kiderül, 1945 után a magyar agrártársadalom négy, igazi forradalmi átalakulást élt meg. Előbb a földesúri rendszer felszámolását élte át (és túl), majd az úgynevezett középtermelői réteg közös gazdasági szervezetbe kényszerítése, aztán a totális nagyüzemesítés (a téeszegyesítés), s tizenöt éve a rendszerváltás újabb "visszaalakításának" megrázkódtatásai következtek. E korszakváltozások mindegyike jelszóként is szerepelt az OMÉK-okon: a már említett 1951-es bemutató például a közös gazdálkodás előnyeit részesítette előnyben.
Az OMÉK-ok központi gondolatainak, sőt látogatói összetételének változása is híven követte a folyamatokat. A századfordulón az érdeklődő polgárok, illetve a kereskedők voltak többségben, az ötvenes években, illetve az úgynevezett "konszolidált" szocialista években a szövetkezetek és állami gazdaságok tagjai, dolgozói ették a pavilonokban a kedvezményes árú hurkát és kolbászt, csodálták az új technikai fejlesztéseket. Napjainkban a magyar élelmiszeripar legfőbb seregszemléjének középpontjában a fogyasztó áll. Az idei kiállításon tehát a természetes ágazatpolitikai célkitűzés az uniós csatlakozás utáni, a vásárlót teljes mértékben biztonságos élelmiszerrel ellátó mezőgazdaság termékeinek bemutatása - immár egyre nagyobb nemzetközi érdeklődés közepette. Az OMÉK immár nyilvánvalóan Közép-Európa legnagyobb agrárgazdasági seregszemléje, s ennek megfelelően az idei rendezvény fő üzenete is a "világra nyitott, hagyományait őrző" mezőgazdaságunk bemutatása. Ez a mezőgazdaság ma már az Európai Unió szerves része. Szerepe kitüntetett, hiszen a közösség költségvetésének csaknem felét ez a szektor viszi el. A mi agrárgazdaságunkról már eddig is tudtuk, hogy jó. Van tehát mit bemutatni. Bánffy miniszterelnök alighanem elégedetten nézne körül, ha visszatérne közénk.
Ám hogy mindez kinek és hogyan éri meg, az már más kérdés...