Százmilliók borbáróknak

Pontosan úgy van, ahogy olvasóink tájékoztatták lapunkat: tájsebnek látszó területet fedezhetünk fel a Villányi-hegység Kisharsány mögött magasodó gerincén, ha Siklós felől Villány felé autózva balra pillantunk. Közelebb hajtva szemügyre vehetjük: gőzerővel folyik a dózerolás, tereprendezés. Ide majd szőlőt fognak telepíteni.
Harmadszorra már az isten nevét is a számra veszem, amikor ismét csak bele kell másznom a ragadós, sárga sárba Kisharsány határában. Se nem lassítanak, se nem térnek ki ugyanis azok a több tonnás teherautók, amelyek hordják, viszik az anyagot a tájsebnek nézett területre a csepegős időben. Persze könnyű a fotósunknak, ő gumicsizmát húzott. Kalauzunk, a kisharsányi Diksa József ugyan papucsban van, de ő a közelben lakik, hamarosan hazamegy, megmossa a lábát - ám mit csináljak én? Hogyan állítsak be mocskosan a polgármesterhez, a hegybíróhoz, a faluban élő volt mezőgazdasági miniszterhez, illetve a tereprendezés alatt álló terület tulajdonosához?

Iszaptenger
Miközben tépett fűcsomóval és ásványvízzel tisztogatom magam, rákérdezek Diksa Józsefre:
- Mi a bolygatott terület neve?
- Ez a Villányi-hegység Hosszúhátnak nevezett része - mutat előre. - Amit pedig ebből teljesen átalakítottak, az a Kenderes-völgy.
- Milyen völgy? Nincs is ott völgy - értetlenkedem.
- De hónapokkal ezelőtt még volt.
- Hogyhogy? Csak úgy ukmukfukk át lehet szabni a térképet? - akadok fenn a problémán.
- Nyugodjon meg, rendben van azoknak minden engedélyük - mondja József, és lemondóan legyint. A kisemberek ezeréves tapasztalata van ebben a taglejtésben.
- Azelőtt mi volt a területen?
- Erdő. Szerettem benne bóklászni meg szedrezni. Hát ennek most már vége. Úgy halljuk, a még megmaradt kevés erdő is hamarosan áldozatul esik a szőlőtelepítési hullámnak.
- Ez egy folyamat része?
- Igen. Mégpedig egy általános és kiterjedt folyamatnak. Nekem tavalyelőtt tűnt fel, hogy valami nagyon nem stimmel. A mi Fekete-hegyünk és a szomszédos nagyharsányi hegy találkozásánál, a Csillag-völgyi erdős részen ugyanis történt valami különös. Korábban oda szoktunk járni poszhagymázni, azaz medvehagymát szedni, meg gyönyörködni a temérdek hóvirágban. A Csillag-völgyi út jobb oldalára egyszer csak, se szó, se beszéd, kitették a táblát, hogy szigorúan védett természetvédelmi terület, belépés csak engedéllyel. Ezt annyira szigorúan veszik azóta is, hogy a poszhagymás, hóvirágos időszakban őrző-védő emberek távcsövezik az arra járókat, rettenetesen vigyáznak. Rendben. De akkor az hogyan lehetséges, hogy ugyanannak az útnak a bal oldalán egy villányi borász letarolhatta az egész erdőt, poszhagymástul, hóvirágostul, és minden további nélkül szőlőt telepíthetett a helyükbe?
József persze tudja, költői kérdésére nincs felelet. Hivatalos helyről bizonyára elkent választ kapna, mint ahogy jómagam is csak elkenni tudtam a Hosszúhát sarát a nadrágomon. Abba is hagytam a tisztítást.
Hanem mutatkoznak sokkal közvetlenebb hatásai is az erdőirtással egybekötött szőlőültetéseknek.
- Nagytótfalut, a szomszéd települést valóságos iszaptenger borította el két éve - meséli Diksa József. - Minden jelentős tévécsatorna híradójában mutatták, mekkora a baj. Onnan mosta le a víz a talajt, ahonnan hiányzott a fa meg az aljnövényzet. Kisharsányban és Nagytótfaluban is pillanatnyilag nincs és nem is lehet semmilyen növényzet azon a 16-17 hektáron, ahol a földmunkát végzik ezekkel a dög gépekkel - int a fejével a határbeli kalauzunk egy újabb, közeledő teherautó felé. Természetesen ismét kénytelen vagyok belegázolni a sárba, ha nem akarom, hogy veszélyesen megközelítsen a monstrum.
- Néha apróságokban mutatkozik meg a legjobban, ki az úr a környéken - bölcselkedem jobb híján, mivel a káromkodás repertoárját az előbb már kimerítettem. És miközben próbálom leverni a friss sárdarabokat a cipőmről, figyelem, mit mond kalauzolóm:
- Hogy ki az úr, ki nem, ki tér ki ki elől, az ilyesmi nemigen érdekli a népet. Inkább az izgat itt sok embert, hogyan fordulhat elő, hogy egyesek háromszázmillió forint vissza nem térítendő támogatást kapnak.
- Ki kap ennyi pénzt?
- Állítólag a beruházó, aki ott fent, a hegyen végezteti a tereprendezést.
- Igaz ez? Nem az irigység beszél az emberekből?
- Nem arról van szó, hogy bárki is hangulatot akar kelteni a megtollasodott borászok ellen. Elvégre ők nem tesznek mást, mint hogy kíméletlenül kihasználják a lehetőségeket. Más kérdés, hogy mindez egy lassan elszegényedő közegben történik, ahol az embereknek kőkeményen meg kell dolgozniuk a mindennapi betevő falatért. Ha egyesek ilyen körülmények között mégiscsak felmarkolhatnak százmilliókat, akkor természetes, hogy megjelenik a "savanyú a szőlő" érzés.

Árak hegymenetben
Nagy Ferenc József, a rendszerváltozást követő első mezőgazdasági miniszter is azzal fogad a Kisharsány központjában lévő otthonában, menynyire bántja a helybeliek igazságérzetét a "bűnös bőkezűséggel" megítélt háromszázmillió forint vissza nem térítendő támogatás, amit szerinte egy megkérdőjelezhető hasznosságú, környezetterhelő, a hegyi talaj esetleges lemosódásával falvakat fenyegető beruházásra utalnak át az állam illetékesei. "Aki közel van a tűzhöz, az melegszik" - sommázza végül a helyzetet nyolcvanhárom életévét meghazudtoló, közösségéért aggódó indulattal.
A kisharsányi hegybíróval, Molnár Lajossal főként az elszabadult árakról beszélgetek hivatali szobájában.
- Jelenleg általában hét-tíz millió forint közötti áron kel el egy hektár szőlő - tájékoztat. - A fiatalabb telepítésűekért tizenhárom-tizenhat milliót is lepengetnek.
- Úgy hírlik, már huszonnégy milliót is fizettek egy hektárért - adom a jól értesültet.
- Ilyen nagy összegről még nem hallottam, túlzásnak tartom, de nem kizárt bizonyos kiemelkedő adottságú termőhelyeken.
- Honnan indultak az árak?
- Hatvanezer forintért lehetett hozzájutni egy hektár szőlőhöz a kilencvenes évek elején, a kárpótlás során. Ehhez képest száz-, kétszáz-, háromszázszoros értéknövekedést tapasztalhatunk.
- Ki vette le a tejfölt, kié az értéknövekedésből származó haszon?
- A legjobban a legnagyobb tulajdonosok jártak.
- Ők kisharsányiak?
- Dehogy! A hozzánk tartozó háromszázötven hektár szőlőből mindössze nyolcvan-kilencven hektár itteni illetőségűeké, a falubeliek általában fél, másfél, két hektárt birtokolnak, közülük a legnagyobb is csak nyolc hektárt tudhat magáénak. Amikor kilencvenötben megalakult a hegyközségünk, olyan vastag volt a közgyűlési értesítőkből álló paksaméta, mint a mangalica szalonnája. Ma már csak huszonhat itteni személynek van szőlője.
- Vagyis a nagybirtokok uralnak mindent?
- Úgy valahogy. Például a Csányi pincészet egyedül lényegesen nagyobb területtel rendelkezik, mint a kisharsányiak együttvéve.
- Miért hagyták az emberek, hogy kiénekeljék a sajtot a szájukból? Miért bukták el a saját szőlőhegyüket, a saját határukat?
- Mert nem volt idejük kivárni az értéknövekedést. Tudja, itt sosem volt nagy a jólét, örültek, ha a szőlőjükért egy kis pénzhez jutottak.
- És mennyiért kelhetett el a Hosszúhát-Kenderes-völgy erdejének hektárja?
- Egy- és hárommillió forint közötti összegért.
- Ön mit szól az erdőirtásokhoz?
- Aggódom. Azt gyanítom, ez a folyamat nem is áll le addig, amíg találnak olyan erdőt, amelyiknek a helyére szőlő telepíthető. Elvégre kitűnő piaca van a térség borainak, egy-egy palackért némelyek 15-20 ezer forintot is hajlandók fizetni. Ugyanakkor félek, hogy az erdőirtásnak messze ható következményei lesznek. Például megváltozhat a mikroklíma, ami az egyik legfontosabb adottsága a villányi borvidéknek. Esetleg más lesz a széljárás, és a hőmérséklet sem lesz a régi.
Csőszi Sándorral, Kisharsány polgármesterével házának virágos udvarra néző tornácán ülünk le társalogni. Csupa idill minden. Kiskutyája rágja a koszos nadrágszáramat.
- Végül is kié az a csúnya, tájsebnek látszó terület a hegyen? - érdeklődöm.
- Günzer Zoltáné, a villányi borászé - válaszolja.
- Eszerint ő tüntette el a Kenderes-völgyben az erdőt, és nála kell majd reklamálni, ha netán egy kiadós eső után megtelnének iszappal az önkormányzati árkok - mondom csendesen.
- Vele kell egyezkedni, az biztos; vele és a beruházást végzővel - szól a polgármester. - De minden jel arra mutat, hogy jóindulatúan viszonyulnak a kérdéshez. Az idén ugyanis volt már négy károsultunk a hegyről lejövő iszap miatt, de úgy tudom, szépen megegyeztek a sértettekkel a kártérítésben.
- És mi lesz, ha a még megmaradt, szomszédos erdőt is kivágják?
- Igen, úgy néz ki, az sem ússza meg - sóhajt a falu első embere. - Az száz százalék, hogy a két terület együttes csapadékvizét már nem bírja el a mi árokrendszerünk.
- Nem parancsolhatna "megálljt" az önkormányzat? - kérdem.
- Milyen alapon, hogyha egyszer a hatósági engedélyekkel nincsen semmi gond? - tárja szét a kezét Csőszi Sándor. - Meg aztán vajon kiindulhat-e egy polgármester abból, hogy megkérdőjelezi a szakhatóságok szakembereinek hozzáértését?
- Milyen haszna származik a falunak a Günzer Zoltán-féle szőlőtelepítésből?
- A beruházó köteles iparűzési adót fizetni. Körülbelül ötmillió forintra számítunk; igaz, ez egyszeri alkalom. A későbbiekben a tulajdonos bizonyára Villányban fog adózni az itteni területe után is, hiszen ott van a székhelye. Ezenkívül talán egy-két ember munkát kaphat, de erre senki sem számíthat biztosan.

Három-négymilliárd
Hogy a szóban forgó hosszúhát-kenderes-völgyi terület tulajdonosa valóban Günzer Zoltán-e, azt e sorok írója sem meg nem erősítheti, sem meg nem cáfolhatja. A tulajdonos ugyanis telefonon közli velem, nem akar megszólalni a lapban, nem kívánja felfedni személyét. Ha jól értem, igazából azt szeretné, hogy semmilyen módon ne kerüljön szóba a nyilvánosság előtt az üzleti működése. Csak hát ahol közpénzek forognak, ott a nyilvánosságnak valamilyen formáját el kell tűrni. Nézzük például a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal nyilvános honlapját, mit találunk ott Kisharsányról!
A 2005. december 29-i támogatási döntések címszó alatt arra bukkanunk, hogy a Hosszúhát Szövetkezetnek megítéltek összesen 293 millió vissza nem térítendő forintot meliorációs munkákra. (Az összeg egy része uniós, a másik része mindnyájunk adóforintjaiból származik.) Tehát az a háromszázmillió forint "ingyenpénz", amit annyian emlegetnek a faluban, nagyjából igaz. De a honlapon feltűnik Nagyharsány neve is. Ottani meliorációra az Ördögvölgy Szövetkezetnek összesen 287 milliót szavaztak meg. Csakhogy, más honlapok tanúsága szerint, a két szövetkezetnek ugyanaz a címe, telefonszáma, faxszáma. Micsoda pazar újévi ajándék: majdnem hatszázmillió egy címre!
De térjünk vissza Kisharsányra! Ahogy autózok kifelé a faluból, számolgatom: mennyit nyertek csak itt a borbárók a terület értéknövekedésén?
Három-négy milliárdot!