Hollók ha enyelegnek

Pár napja kisebbfajta csoda történt Szabolcsban - félarasznyi hó esett az egyik hajnalon. És meg is maradt! Igaz, foszlik, olvadozik, de foltokban megvan még e sorok írása idején is. Az ópályi határ is fehér. A bokrokban cinkék, csuszkák, verebek bújócskáznak, s fent az égen is üldözi egymást két nagy fekete madár. A hangjukból ítélve hollók. A felhők alatt szabályos kergetőzésbe fognak, játszanak. De pontosabb talán, ha azt írjuk: enyelegnek.
Most van itt az ideje. A hagyomány szerint Bálint napján, február derekán már párt választ magának a madár, és most éppen február közepén járunk. Igaz, a holló csak egyszer választ életében, de a többi madár nem ilyen következetes. Így aztán udvarlástól hangos a táj, mindenfelé hamisítatlanul tavaszi a hangulat.
A hó már csak a dombok északi oldalán világít, máshol igazi, március végét idéző szél borzolja a vetéseket. Tritikálé, rozs, búza - az ópályi határban megtalálható mind a három. S a legtöbb táblában gyönyörű. Már-már túlságosan is gyönyörű.
- Ez nem baj, csak ennél nagyobb hó ne essen - álltja le a kocsiját a kísérőm, Orosi Sándor. A helyi téesz egykori agronómusa ugyan főleg állattenyésztéssel foglalkozik, az meg elsősorban kukoricát követel, de persze őszi kalászost is vetett, és most kíváncsian szemléli a határt, miként vizsgázott a rozs, a búza a havas napokon. - A gyenge időben kövérre hízott vetések ugyanis szabályosan megfulladnának a vastag hótakaró alatt - magyarázza. - A fagytól nem igazán tartok, azt már át fogják vészelni a kalászosok. A hótól azonban még igen, jobban örülnék, ha rendes eső formájában esne. És szépen elosztva, hogy májusra is jusson. Mert mifelénk az a legkritikusabb hónap.
Itt, a Kraszna mentén az országos átlagnál jóval több csapadék hullt a télen. A szakemberek szerint az enyhe idő mellett ennek köszönhető a határ biztató képe. Nem pedig a bőséges trágyázásnak.
- Igaz ugyan - fejtegeti Orosi Sándor -, hogy a pályi határban tizenhárom-tizennégy aranykoronás földek is találhatóak, de a falu keleti oldalán, a homokon jobbára csak nyolc-kilenc aranykoronások. El lehet képzelni, mennyi tápanyagról kell itt gondoskodni, ha azt akarja az ember, hogy teremjen a földje. Csak hát a gazdálkodóknak nemigen van pénzük a műtrágyára, a szerves trágya pedig kevés, hiszen fél kezemen is meg tudom számolni, hányan vagyunk számottevő jószágtartók.
Házigazdánk a szarvasmarha mellett sertéseket is hizlal, de már nem sokáig. A felvásárlási ár lassan az előállítási költségeket se fedezi. Ráadásul időről időre elárasztja a hazai boltokat az olcsó külföldi portéka. Miközben egy nagy árkon farolunk át, a lengyel gyakorlatot hozza fel példaként. Az ottani sertéseket kilónként kétszázhetven forintért hozzák be Magyarországra. Ennyi pénzből azonban lehetetlen előállítani egy kiló disznóhúst, hiszen ott sem levegőt esznek az állatok, a takarmányárak pedig szerte az unióban nagyjából egyformák. Ez csak úgy lehetséges, hogy az állam támogatja a termelőket. A csatlakozási tárgyalások során sajnos a mi delegáltjaink nem voltak elég harcosak, így most irigykedhetünk a lengyelekre - meg az olcsó húsukra.
Szerencsére a szarvasmarhával nem ennyire reménytelen a helyzetünk. Orosi Sándor is nevel vagy kétszázötven jószágot, amelyek talán a búzánál is jobban örülnek a gyenge télnek. Félig szabadon tartják őket, s fedél alá tulajdonképpen csak hálni járnak. Nyáron pedig egy hatalmas páskomon legelnek, Kömörő alatt, ahová mi is igyekszünk.
Negyven kilométerrel arrébb, az Erdőháton is tavaszi képet mutat a határ. Csak itt már belvizeket is látni. Kömörő és Túristvándi között sok búzatábláról kis, görbe, nemrég ásott háztáji árkokkal igyekeznek elvezetni a vizet, nem sok sikerrel. Magas a Túr és a Tapolnok szintje is, a nagyobb belvízcsatornák többségét pedig felverte a bozót. A kömörői polgármester, Juhász András azonban jó hírrel fogad: egy pályázatukkal nemrég nyertek harmincötmillió forintot a külterületi árkok rendbetételére, a hidak, átereszek cseréjére, felújítására. Az enyhe időt kihasználva a bozótirtást már meg is kezdték, a tisztításban a helyi közhasznú munkások is részt vesznek.
Ennek azonban még nem sok eredményét látni, a nehezen járható szatmári földutakon a szokottnál is nagyobb a sár. De ezért a házigazdák egyáltalán nem mérgesek. Hiszen a sáros utak azt is jelzik, volt elég csapadék, s a korán elvirágzott repce kivételével az őszi vetések jól teleltek. A gyümölcsösökre sem kell nagyon panaszkodni. Juhász Andrásnak is van a Túr mellett egy öt-hat hektáros kertje, csupa új telepítésű, rezisztens fajta - s már minden fa megmetszve! Kérdően nézünk rá: nem volt ez korai munka?
- Egy kicsit tartottunk ugyan a fagyoktól, de, hál' Istennek, eddig nem volt semmi baj a hideggel - bont szét egy szép, egészséges rügyet. - Csodálatos ez a kis szerkezet - mutatja -, nem is hinnénk, hogy mennyi mindent kibír. De azért nem bánnánk, ha a tél már nem kísérletezne vele. Jöjjön a tavasz, jöjjenek a tavaszi munkák!
A gazdák persze tudják, a gyenge télnek böjtje is lehet. A szokottnál sokkal több kártevő támadhatja majd a növényeket, az erdőket. Mint a gyapjas lepkék, amelyek petecsomói ott barnállnak majd' mindegyik szatmári erdőfoltban. Nehéz lesz velük elbánni.

Zavarban a madarak
Zavarodottságot okozott a szokatlanul enyhe tél a madarak körében is. Több tucatnyi gólya egyszerűen itthon maradt, főleg a Nyugat-Dunántúlon és a Dél-Alföldön lehet találkozni magányos kelepelőkkel. Szerencsére az enyhe időjárás miatt találnak maguknak elegendő táplálékot.
A tavaszias időnek köszönhetően számos madárfaj már januárban, februárban dalra fakadt. Énekelnek a feketerigók, és a madarászokat is meglepte, hogy áttelelő barátposzáták is koncertet adtak. A széncinegék is élénken hajtogatják: "nyitni kék", a harkályok kopácsolnak. Az etetők madárforgalma lanyha, a házi verebek között néha feltűnik egy-egy szén-, illetve kék cinege, ám zöldikét vagy fenyőpintyet alig látni.
Azok a madárfajok, amelyek télen nagy tömegben telelnek nálunk, most a megszokottnál kisebb létszámban képviseltetik magukat. Így például jóval kevesebb a fenyőrigó, amely máskor több százas csapatokban mozog hazánkban. A vízimadaraknál is megfigyelhető ugyanez: a Dunán jóval kevesebb bukórécét (kerce-, kontyos és barátréce) látni.
A madarászok érdekes megfigyelésekről számolnak be. A Kiskunságban láttak például barna kányát, amelynek most Afrikában lenne a helye. Szintén kiskunsági hír, hogy már megérkeztek a nagy godák és a pólingok, látni már bíbiceket, seregélyeket is, holott csak márciusban szoktak érkezni. (Végezetül egy pontosítás: lapunk 4. számának címlapján szerepelt a szép piros öltözetű kardinális pinty, mint az enyhe télnek betudható ritkaság, de madarászok szerint ez a faj mindeddig nem fordult elő hazánkban.)