Brüsszeli bűvészkedés

A közös agrárpolitika (KAP) változtatásait kezdeményező brüsszeli bizottság kényszerhelyzetben van. Évekkel ezelőtt Tony Blair brit miniszterelnök kiharcolta az agrárköltségvetés befagyasztását, miközben a tagországok száma 15-ről 27-re bővült. Az agrárreformok valójában nem a világgazdasági összefüggésekre is figyelő új rendszer megalkotásáról szólnak, hanem az egyes tagországok és termelői érdekcsoportok kiváltságainak megőrzéséről. Vagyis egy centtel sem jut több az ágazati reformokra.
A szőlő- és borgazdaságban például világos, hogy az unió sok, drága tömegbort termel az ausztrál, a dél-amerikai, a dél-afrikai versenytársakhoz képest. Józan ésszel nehezen belátható, hogy az európai bortermés tizedét lepárolják, s az így keletkezett alkoholból a világ legdrágább bioetanolját állítják elő. Érthető, hogy az EU négyszázezer hektár szőlő kivágását ajánlja, amivel sem az európai parlament (EP), sem a szőlőtermelő országok (Magyarország sem) értenek egyet.
Tabajdi Csaba uniós képviselő javasolta: a borágazat uniós kalapjában lévő pénzt osszák szét a tagországok között, és - adottságaiknak megfelelően - döntsék el ők, milyen módszereket alkalmaznak. Az ésszerű felvetés kiélezte a KAP nemzeti hatáskörbe utalásáról folytatott vitát. A miniszterek tanácsának mindent eldöntő szavazása borügyben azonban még hátravan.
A zöldség-gyümölcs ágazatot érintő változtatások lényege, hogy az ágazat másfél milliárd eurós támogatását fele-fele arányban szétosztják néhány növény (paradicsom, citrusfélék, mazsola) termelőinek kárpótlására és a termelői szervezetek ösztönzésére. Mondani sem kell, hogy ez a megoldási javaslat is nagy feszültségek forrása.
Brüsszeli berkekben rebesgetik, hogy az agrárszabályozás egészében bevezetik a KAP második pilléréből, a vidékfejlesztésből már ismert társfinanszírozást. Vagyis a közvetlen uniós kifizetésekhez is a tagországok nemzeti forrásai társulnak. Mi ezt már ismerjük, hiszen a csatlakozási szerződéssel nagy kegyesen megengedték a harmincszázalékos nemzeti kiegészítést, egészen az uniós támogatási szint eléréséig. Ha a társfinanszírozásra valóban sor kerül, az egyértelműen a költségvetési gondokkal küzdő új tagokat sújtja, vagyis konzerválja az unión belüli különbségeket. Maradnak a megszerzett kiváltságok, s lassanként feledésbe merül a közösség egyik alapelve: a szolidaritás.