Miért beteg a magyar disznó?

Az Agrárgazdasági Kutató Intézet termékpálya-konferenciáján Klaus Bustrup, a gazdaszövetkezetek ernyőszervezeteként működő Dán Mezőgazdasági Tanács vezérigazgatója a dunántúlnyi méretű ország sertéstartóinak mintaszerű világába avatta be a jelenlévőket. Ennek lényege, hogy az évi 25 millió sertés kilencven százalékát igényes termékek formájában exportálják. Valamennyi hízó útja a termelők tulajdonában lévő, a XIX. század vége óta háborítatlanul fejlődő-egyesülő két szövetkezeti vágóhídra vezet. Majdnem egy az a kettő is, hiszen az évi 6,5 milliárd eurós forgalmú Danish Crown multinacionális vállalat veszi munkába e mennyiség több mint 93 százalékát, s csupán a "maradék" kétmilliónyi disznó jut a Titannak. Kőkemény, az érdekeit messzemenően érvényesítő tárgyalópartnere tehát a több mint húszezer termelő tulajdonában lévő sertésipar az ottani kiskereskedelmi hálózatoknak, bevásárlóközpontoknak.
Vertikális integrációt - kutatás, tanácsadás, termelés, feldolgozás, marketing - ajánlott a magyar sertéságazat figyelmébe a derék dán, mégpedig  "A fogyasztó a fő" jelmondat szellemében.
Könnyen beszél - hallom máris a csak részben jogos ellenvetést -, hiszen náluk nem jött közbe fél évszázados szocialista közjáték. Kétségtelenül igaz, de mivel tudnánk megmagyarázni, hogy nálunk az évi tízmilliónyi sertés alig négymilliósra apadt? Az 1989-90-es változások piaci megrázkódtatását a 2004. évi uniós csatlakozásunk után az áruk, így a sertéshús szabad mozgása körüli készületlenség követte. A kisebb-nagyobb termelők és a száz darab fölötti legális feldolgozó üzem egyaránt szervezetlenek. Nem is beszélve a szürkeségbe burkolózó vágóhidak és kalandor kereskedők sokaságáról. A széttagolt társaság természetesen alárendelt szerepet játszik a nagy alkuerejű s ily módon az élelmiszerlánc termelői-feldolgozói szakaszából hatalmas pénzösszegeket kiszivattyúzó áruházláncokkal szemben. A hazai vállalkozások saját szakállukra dolgoznak, hol a termelők, hol a feldolgozók járnak jól egy kicsit. Az egymás iránti bizalmatlanságot pedig, szakértők szerint, csak a csökevényes integráció miatt elszenvedett tőkeveszteség múlja fölül.

Olcsó hízó - drága takarmányon
- Tavaly ilyenkor még kilónként 350 forint körül mozgott a hízósertések ára, egy év alatt több mint száz forinttal csökkent. Akkor 16-18 ezer forint volt, manapság viszont 30 ezer fölötti a szemes termények tonnánkénti ára - jellemzi a kettős szorításba került hizlalást Kalóz György, az ISV Hústermelést Szervező Zrt. igazgatóságának elnöke. A dolgozók tulajdonában lévő cég takarmányadalékainak és tápszereinek köszönhetően állja a versenyt az egyre szűkülő hazai piacon, de külföldön is terjeszkedik.
- Szerbiában 15 ezer koca és szaporulata fogyasztja az ISV receptúrája szerint készülő tápot. Romániában az idén negyven százalékkal növeljük takarmány- és premixeladásainkat. Ukrajnában vegyesvállalatot tervezünk, s ugyanott, valamint Oroszországban tenyészkocákat is értékesítünk - sorolja keleti piaci offenzívájuk elemeit az alig negyvenéves szakember. - Noha a dániaihoz hasonló integrációra a közeli jövőben nem látok esélyt, a hazai piacnak új lendületet adhatnak az állattenyésztés korszerűsítéséhez nyújtott uniós támogatások. A legnagyobb gond ugyanis a termelést drágító technológiai lemaradásunk, például a takarmányozásban. Jelenleg 45 sertéstelepen működik korszerű etetési módszerünk, amellyel a költségek számottevően csökkenthetők. Sikeres pályázatokkal 2008 végéig akár meg is duplázhatjuk számukat - reménykedik Kalóz György.