Versenyfutás a vízért

Magyarországon ezekben az állattartásra mostoha időkben aligha figyel bármelyik gazdálkodó is jószágai vízhasznosító képességére. Zömük pillanatnyilag az életben maradásért küzd, és sokkal inkább érdekli állatai takarmányozása, mint azok vízértékesítése. Pedig a kettő, mint látni fogjuk, lényegében ugyanaz! Minden jel arra mutat, hogy az állattartáson kívül egyre több nemzetgazdasági ágazat versenyez a mezőgazdasági alapanyagokért (lásd keretes írásunkat).
Velük együtt természetesen a vízért is. Csakhogy ezt a pillanatnak élés bűvkörében hajlamosak vagyunk feledni. A jelenség a klímaváltozáshoz hasonlatos. A tudósok és a fenntartható fejlődésért felelősséget érzők figyelmeztetései a legtöbb ember számára távoli veszélynek tűnnek. Pedig alig néhány évtized, és nyakunkon a baj. Ahogy múlik az idő, úgy lesz mind nagyobb érték – nem csak pénzben kifejezve – az ivóvíz. Századunkat nem hiába tartják a tiszta vízért való küzdelem időszakának. Az ENSZ szakértői egyenesen azt jövendölik: a XXI. század végére az ivóvíz drágább lehet az aranynál. A nemesfém ára pedig együtt mozog a kőolajéval.
Ki hinné például, hogy egyetlen csésze kávéhoz összesen 140 liter víz szükséges. Soknak tartják? Valóban az, hiszen a csésze alig féldecis. De gondolják végig! Mi minden történik addig, amíg a gőzölgő „gyarmatáru" az asztalunkra kerül.
Ugyanilyen meghökkentő az írásunk elején említett összefüggés. Egyetlen kiló csirkehúshoz 15 ezer liter víz? Belőle csupán húszliternyit ivott meg a szárnyas. A többi az elfogyasztott takarmány megtermeléséhez kell. A világszerte ismert magyar állattenyésztő professzor, Horn Péter akadémikus régóta emlegeti, hogy a világ különböző régióinak állattartói – a takarmányozás közbejöttével – igazából a vízért versenyeznek.
Horn professzor nem tett mást, mint a folytonos genetikai előrehaladást bemutatva megalkotta a vízértékesítő képesség fogalmát. Vagyis kiszámolta, hogy például egy kiló pulykamellfilé előállításában milyen dermesztő a különbség a régi fajták és a mai, korszerű hibridek között. Következtetését idézve: ha a hagyományos fajtával kellene a pulykamellet előállítani, akkor a hibridekhez képest majd két és félszer több vízre lenne szükség. (Számszerűen: 25 300, illetve 10 500 liter – döntően a takarmányhasznosítás és a mellhúskihozatal hatalmas különbsége miatt.)
Az akadémikus szerint a régi, ízletesebb, ám jóval drágább fajtáknak is van helyük a nap alatt. Csakhogy termékeiket többszörösen meg kell fizetni. Ám az állati termékek iránti, jelenleg döntően az ázsiai térségekben jelentkező tömegigényeket csak a korszerű hibridekkel lehet kielégíteni. Ne feledjük: arrafelé lényegében a rizsre épülő vegetáriánus táplálkozásról mostanában százmilliók térnek át – mert megengedhetik maguknak – állati fehérjék fogyasztására.
Miért drágulnak az élelmiszerek, s meddig tart az eddig szokatlan jelenség – teszi fel a kérdést hazánkban is nap mint nap az átlagember. Aki máshoz – mondjuk ki: a pazarláshoz – szokott az élet minden területén. A táplálkozásban éppúgy, mint a víz- és az energiafelhasználásban, és még lehetne sorolni. Minden előjel szerint a belátható jövőben valamennyiünknek célszerű lesz változtatni fogyasztási szokásainkon. Furcsa módon a fejlett világnak az a fogyasztói társadalma kényszerít erre lassanként mindenkit, amelynek az utóbbi fél évszázadban a tékozlás állt érdekében.
Volt már olyan világ, amikor az élelmiszer stratégiai cikknek számított. A mezőgazdaság később elvesztette ezt a szerepét, s ennek az időszaknak még nem vagyunk a végén. De nyilvános fórumokon ismét egyre többször hallani, hogy az élelmiszer – miként a történelem során majd minden korban – újból stratégiai szerephez jut.