Gyilkos hajsza hektárokért

Az a bizonyos júniusi nap ugyanúgy kezdődött Nagy Frigyes   számára, mint a többi. Rendes szokása szerint megszemlélte földjeit, közöttük a martfűi növényolajgyár mögött fekvő, jó termést ígérő búzatábláját. Később a polgármester hívásának eleget téve bement a város első emberéhez. Bakonyi Péter közölte vele, hogy az önkormányzati testület határozata értelmében ipari park céljára megvennék tőle az egy táblában lévő 76,6 hektáros szántóját. Hektáronként ötszázezer forintot ajánlanak a növényolaj- és a sörgyárral határos termőföldért. Ha nem lesz egyezség, akkor a területet kisajátítják. – Semennyiért nem eladó! – hangzott tompán a gazda válasza, majd leforrázva kifordult az irodából.
Zsibbadtan vezetett hazafelé. Az a föld a lelke a gazdaságának. Benn van a pályázata az uniós támogatással tervezett öntözésfejlesztésre. Minden együtt van hozzá: a jó föld, a víz és az energia. S most jönnek ezzel az ipari parkkal. Amikor a régit is a gaz veri fel. Nem adja, ha fene fenét eszik is! Együtt gazdálkodnak 32 éves fiával, az ő jövője is kockán forog. Ilyen és hasonló gondolatok csapongtak a fejében.
Néhány nappal később hozta a postás a polgármester vételi ajánlatát, nyilatkozatát harminc napon belül várják. Július 10-ig adtak gondolkodási időt, de csak elvileg. Mert ennél gyorsabban pörögtek az események. A Közigazgatási Hivatal Szolnok Megyei Kirendeltsége az önkormányzat kérelmére június 19-i keltezéssel megindította a kisajátítási eljárást. Ezzel egyidejűleg az ingatlan-nyilvántartásban érintett Szolnoki Körzeti Földhivatal is megkezdte a termőföld művelésből való kivonásának vizsgálatát. 
A hivatalok őrölni kezdték hát a martfűi földügyet, és Nagy Frigyes idegeit. A korábban mezőgazdasági nagyüzemekben dolgozó agármérnök nem hagyta magát. Igazát bizonygatva mellékletekkel bőségesen kiegészített nyilatkozatokat nyújtott be. Ha Martfűn nem kíváncsiak rá, leírja hát érveit a földjéről döntő hatóságoknak. Hogy a kisajátításra akadnak gyengébb földek is. Hogy az intézkedés ellentétes a jól művelhető, nagyobb táblák kialakítását szorgalmazó országos agrárpolitikával. Hogy az öntözés megvalósításával új, igényesebb és nagyobb bevételt hozó növények is termeszthetők, és így tovább.
Bizonyára Martfű elöljáróinak is lehetnek érvei. Csakhogy a polgármesteri hivatal halványzöld homlokzata bevehetetlen várként magasodik előttem. Se a polgármester, se a jegyző nem nyilatkozik az ügyben. Pedig érdekelne az éppen tíz éve létrehozott első ipari parkjuk sorsa, s hogy miért ragaszkodnak  görcsösen ahhoz a szántóhoz. Ráadásul a minimálisan előírt húsz hektárnak majd’ négyszerese a kinézett terület. Válaszaik nélkül kénytelen vagyok honlapjukról idézni: „Alapvetően ipari kisváros vagyunk, de a környező területek rendkívül jó minőségű földjei, mély gyökerekkel rendelkező mezőgazdasága is jó lehetőséget biztosít úgy a kereskedelemben, mint a mezőgazdaságban gondolkozó vállalkozóknak.”
Július derekán kezdtek oszladozni a család fölött sötétlő fellegek. A Szolnoki Körzeti Földhivatal elutasította a szóban forgó martfűi terület művelésből való végleges kivonását. A földhivatal helyszíni szemlén is megállapította, hogy a településen a tervezett célra gyengébb minőségű ingatlanok is találhatók. Az elutasítás ellen a Tisza-parti város fellebbezett, így a kisajátítási kérelmet jelenleg a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Földhivatal vizsgálja. Legkésőbb szeptember 10-ig hoznak határozatot, addig az ügy nem nyilvános.
Időközben a közigazgatási hivatal is elutasította a martfűiek kérelmét – mutatja az augusztus 8-án keltezett iratot Nagy Frigyes. Az indoklás egyik mondata leszögezi: „Életszerűtlen, hogy ekkora nagyságú ipari parkot alakítsanak ki – jó minőségű szántón – konkrét befektetői szándék hiányában.”
– Most megnyugodott? – fordulok földje szélén Nagy Frigyeshez.
– A játszmának még nincs vége, de ötven százaléknál talán már nagyobb az esélyünk – feleli. – Kevesen értik meg, hogy a földet mi nem spekulációs céllal vettük. Az újratermelődő természeti kincs generációknak nyújt megélhetést. Ez kártalanítással aligha váltható meg.