Kevés ma a juhász, a pásztor, a gulyás, egyáltalán a jószághoz értő ember Magyarországon. Nem lett mentőöv az öt éve három egyetemen indított juhászszaktanfolyam sem, így kényszertől vezetve várhatóan hamarosan megjelennek a Hortobágyon, s más pusztákon az első, Mongóliából és Türkmenisztánból érkező juhászok és pásztorok is.

Újra mongolokkal, türkménekkel lesz teli a hortobágyi puszta?

Az autós behajt a nagy Hortobágyon végigvezető főútra, s miközben egyre csak nyomja, tapossa a gázpedált, alig várja, hogy kiérjen a nagy semmiből, pedig ott van a világ maga. Ahogy az egyik bekötőút szélén autónkkal leállunk, majd rövid séta során a földbe vájt traktorkeréknyomokat kikerüljük, máris elénk tárul a lapos táj a belesimuló marhacsordával. Miközben a húsz centi hosszúra nőtt fűféléket simogatja a pusztán végigsuhanó szél, darutollas kalapban egy egyenes tartású férfi kerül elénk. Kíséri több, négy lábon előrontó csaholó hófehér fogsor…

Orosz Lajos két éve még négyszáz birkára ügyelt, ma már csak nosztalgiából tart bégető jószágokat
fotó: Bielik István

A szikár férfi oldalán apjától örökölt bortokban kétfelé nyitható bicska. Orosz Lajos csordás a fémvégű botjára dőlve ismerteti a napi programját. Mielőtt hatkor kihajtott volna, adott egy kis takarmányt az állatoknak, mert a zsenge tavaszi fű magában meghajtaná őket. A három kutyával a zsombékos, mocsaras területeket kikerülve irányítgatta a csordát a dús füvű legelőkön, majd tizenegykor visszaterelteti az állományt az egykori termelőszövetkezet istállójához pihenni. Borjára, húsára tartják az állományt, így nem fejnek. Kettőkor újra kihajtja őket, s megy ez estig. És aztán minden áldott nap újra.

Orosz Lajos a Karcaghoz tartozó Tilalmason született, s ebben a kétkezi, a természettel összehangolt pusztai világban nőtt fel. Két éve még négyszáz birkára felügyelő juhász volt, tavalyelőtt óta pedig bértartásban gulyásként százötven tehenet hajt. Áprilistól novemberig a majorban kialakított lakrészben él, s pár birkát még nosztalgiából tart. Hirtelen ötlettől vezérelve meg szeretné mutatni Lajkót, a százkilós kost, amelyet cumis bárányként kezdett nevelgetni, ezért úgy ragaszkodik hozzá, mint egy vadászeb.

– Arra fordítom a csordát, és megmutatom a birkákat, hogy mennyire szelídek. Sőt a cumis barikákat is – mondja büszkén.

Azt a dolby stereo multiplex mozi sem tudja visszaadni, ami ezután következik. Három oldalról kerítik a kutyák a csordát. A „terelőőő” kiáltásra hajtják a lemaradókat, majd az „egy az elejire nee” parancs után irányt szabnak a vezérkolompos bikának, az „egy amoda nee” parancsra csaholva szabnak irányt, a „ne te nee”, s a „hajtsad ki onnan” ukázra pedig az erdőbe tévedőket ugrasztják meg. Egy szürke marha fordul meg, s próbálja, mint a bikaviadalon, felöklelni az egyik kutyát, majd több tehén is ellenszegül. Sok munkát végez a kétéves őrkutya, s a két egy-egy éves tanulókutya.

fotó: Bielik István

Elmegyünk több kettétört villanyoszlop, egy olyan pózna mellett is, amelyre rácsúszott a gólyafészek, idén már nem is költözött belé a gólyapár. A gémeskútba április 12-én villám csapott, ezer szilánkra hasítva az ágast és a gémet. A valaha szebb napokat látott major raktárul is szolgáló belépőjében egy polcon birkakoponyák, kos fejek. Az egyik helyiségben az élettárs mutatja meg az ujjat szopó „cukimanókat”.

Orosz Lajos kiengedi a birkákat. Már fő valami a konyhai zománcos fazékban. A falon kalapok és ostorok. Vannak itt képek is, ám a hawaii pálmafás, riviérás kompozíciók helyett állatszeretetből szarvasmarhákat ábrázolókat rögzítettek a falra ragasztócsíkokkal. Egy szekrénytetős kaspóban pusztán elhullajtott darutollak, ha elfújná a szél a kalapba tűzöttet, és egy nagy injekciós ű, amivel a hűtőben tárolt vakcinák adhatók a legyengült állatoknak.

Míg visszafelé megyünk a csordához, Lajkó lábhoz szoktatva jön velünk, ám észreveszem, hogy a vezérkos egyre csak méreget, tán azt latolgatván, hogy nekem ront. A csordás rákiabál, s azt magyarázza, hogy Lajkó félti a mögötte kószáló lányokat: Marikát, Kis Marikát, Borit, és a Kis-Borikát.

fotó: Bielik István

– Van olyan kos, hogy úgy el van hamisodva, hogy az embert meg bírja pocsékolni. Egy rossz mozdulat, nem figyelünk oda, s olyat üt a fejivel, hogy huh – „nyugtatgat” Orosz Lajos. Aztán arról nyílik meg, hogy érzi az életre szóló kötődést a cumisüveggel nevelt marháinál, lovainál és barikáinál is.

Öblös hangú kolompok, vidám csengettyűk szolgáltatták a zenét. Ez a csordás a pusztában egy nap húsz kilométert gyalogol. A bértartásért bejelentetten 240 ezer forint a nettó jövedelme, és fontos számára, hogy rendes ember a munkaadója, s engedte azt is, hogy legyen néhány bárányos saját jószágállománya. Olyan nagy az állatot szerető, állathoz értő pásztoremberekből a hiány, hogy Orosz Lajosnak ajánlottak már négyszázezer forintot is, amennyiben az ország más részén vállalna munkát, de ő határozottan nemet mondott.

Alig tizenöt kilométerrel arrébb, már Hajdú-Bihar megye területén nem fogadja a telefonhívásomat Lakatos András. A juhászt tizenöt évvel ezelőtt már felkerestem Garbolcon, amikor Magyarország legkeletibb pontján, az ukrán és román hármas határnál legeltette a bértartású birkáit. Lakatos András akkor elmondta, hogy Tiszatelken született, apja, nagyapja is állatőrzéssel foglalkozott, szinte Trianon óta őriznek a megcsonkított ország határánál.

Bár sohasem vonzották a távolságok, utat és árkot építve dolgozott Székesfehérváron is a közútkezelőnél, ám egy utazás során Uszka térségében ütközött a kisbuszuk, s egy társa életét vesztette. Akkor megfogadta, hogy jó neki a határszél csodálatos világában. Tizenöt év nagy idő, viszont amikor a napokban telefonon újra megkerestem, elmondta, hogy a garbolci Almásszeg mezőről a hortobágyi pusztára, a Kisvillongó tanyára szerződött.

Dr. Varga Ferenc nyelvész. Beugrott az elhunyt Bandi bácsi helyére
fotó: Bielik István

Nosza, rajta, találkozzunk, javasoltam. Mivel továbbra sem fogadja a hívást, ezért a főútról letérve, a földút állapotát látva gyalog indulunk a tanyára. Kalapos, gumicsizmás ember érkezik jöttünkre. Leveszi kalapját az esőben, s úgy mondja:

– Bandi bácsi, aki kitűnő munkaerőnk volt, tegnapelőtt meghalt.

Ember tervez… Hatvannégy éves volt, több házasságból tizennégy gyermeke siratja. Ez a kalapos ember pedig dr. Varga Ferenc nyelvész, a tanya tulajdonosa. Mivel az Öreg, Pali és Zsolti összehangoltan dolgozott, be kellett állnia a helyére.

Az eső miatt behúzódunk a fészer alá. Ránézésre ipari hulladék a bent álló negyvenéves Fiat traktor, de pöccre indul. Madzagon lógó botokat huzatnak rájuk kötözött tuskókkal, így készül a csordásbot, egy hasfalszakadás következtében kényszervágott szürke marha rámára feszített bőrét pedig mésszel fertőtlenítették.

– Mi, kunok az állattartás igényét az anyatejjel szívtuk magunkba, kunszentmártoniként minden felmenőmtől ezt a mintát kaptam. Tizenhárom éve megvettük ezt a hortobágyi tanyát, százhúsz marhánk és ötven juhunk van. Rendszeresen vállalunk bértartást, így most 280 marhából áll a gulya.

Korábban a tanyán éltek. Mióta megszülettek a gyermekeik, beköltöztek Kócsújfaluba.

– Sok éve probléma, hogy a juhokhoz, marhákhoz nem talál munkaerőt?

– Ez egy forgószínpad! A hirdetésekre szerencsevadászok jelentkeztek. Előfordult már az is, hogy valaki az első munkanap a csordát magára hagyva begyalogolt ide a tanyára négykor, mondván, lejárt a munkaideje.

fotó: Bielik István

Mi azért hagytuk abba a juhtenyésztést, mert nem találtunk megfelelő munkaerőt, a juh ugyanis nagyobb törődést igényel, mint a marha. A munkaerőhiány óriási akut probléma, amely tíz éven belül kerékkötője lesz a gazdálkodásnak. Ha itt nincs, akkor menni kell máshová munkaerőt keresni. Mivel a fejőüzemek már tele vannak hivatalos munkavállalási engedélyt kapott indiai munkavállalókkal, ez vár más állattartásokra is. Indiából hindukat nem lehet idecsábítani juhokhoz, de északon a pakisztáni, tibeti határnál nagy divatja van a juh- és kecsketenyésztésnek.

Úgy látszik, ért hozzá. Kiderül, hogy dr. Varga Ferencnek nyelvészként a mongolisztika a szakterülete, Mongóliában végzett a Mongol Állami Egyetemen alapképzésen és mesterképzésen is. Ama vidéket tehát jól ismeri. Foglalkozott azzal a kósza gondolattal, hogy mostanában Mongóliából hoz munkaerőt a hortobágyi tanyára, de arra jutott, hogy nagyon bonyolult lenne, mert ma a mongol törvények a fejvadászást törvénytelennek tartják.

– Kína, Oroszország és az Európai Unió is „gyakorlatilag ki tudná üríteni a fél országot”. Három hónapja keresett meg egy veszprémi társaság azzal, hogy egy falka mongol jönne, és segítsek nekik a betanításig fordítani, és istápoljam őket, de nem tudtam vállalni.

A tanyagazdától hallok még egy sajátosságot. Úgy keresnek az emberek a hirdetéseire munkát, hogy megcsörgetik, mert az új élet és új munkahely nem ér meg telefonos költséget. Varga hívja vissza őket, s mondja a feltételeket. Meg is szólal a mobiltelefonja. Kitalálhatják, kolomp csengőhanggal. Az egyik gulyása közli, hogy kezdi a Hajdúfenékről, Tarhos-laposról behajtani a hatalmas fejőstehén-csordát…

– A klasszikus juhászkodás átalakult, a juhászatok családi vállalkozás keretében működnek, s próbálják megoldani a munkaerőhiányt, ugyanakkor szükség lenne a sertés-, marha- és baromfiágazatban is állatgondozó szakmunkások képzésére – vélekedik megkeresésemre Hajduk Péter, a Magyar Juhtenyésztők és Kecsketenyésztők Szövetségének ügyvezető igazgatója.

Érezvén a juhtenyésztők munkaerő-keresési problémáit, még 2014-ben juhászszaktanfolyamot indítottak három egyetemen, Debrecenben, Kaposváron és Szegeden. Főleg állattartásokban dolgozók jelentkeztek, akik fajtaismeretet, szaporodásbiológiát, gyepgazdálkodást, tartástechnológiát tanultak. Olyan ismereteket is elsajátíthattak, mint a körömvágás vagy az „állatorvos és a juhász kapcsolata”.

– Az első évfolyamra hatvanan jelentkeztek, a másodikra már csak negyvenen, később már csak tizenvalahányan. Mára az érdeklődés még tovább csökkent, talán két-három évente indul képzés összesen húsz fővel – teszi hozzá a szakember.

Az elmúlt két évben egymillióról kilencszázezerre csökkent a hazai juhállomány. A török export igen magas, míg tavaly 35 ezer birkát vittek ki az országból, az idén csak az első negyedévben már tizennégyezret.

Akik a kilencvenes években negyvenévesen juhtenyésztésbe kezdtek, most átadnák a pásztorbotot, de nem biztos, hogy minden családban van erre huszonéves vállalkozó. Sokan azért kezdtek juhtenyésztésbe, hogy a földszerzés, támogatások, pályázatok során előnyt élvezzenek az elbírálásnál, most pedig leépítik a vállalkozást – sorolja az okokat Hajduk Péter.

Nyolc-kilenc, Erdélyből honosított, állatot szerető család foglalkozik Kiss György, a testvére és gyermekeik vállalkozásainak többezres juh-, marha- és sertésállományával. A szakember a Magyar Juhtenyésztők és Kecsketenyésztők Szövetségének termelési alelnöke.

– Megítélésüket nézve a juhászok, pásztorok, csordások a társadalom perifériájára kerültek. Sok idő és nagy tudatformálás kell ahhoz, hogy egy gyerek büszkén mondja az iskolában: apám juhász, állattartásunk van. Az ágazatnak gyors megoldásra van szüksége. Ez a külföldi munkaerő. Már próbáltunk az indiai nagykövetségen keresztül dolgozókat toborozni a hazai baromfiágazat számára, első fecskeként néhány juhászathoz pedig rövidesen Türkmenisztánból fog érkezni munkaerő – mondja a termelési alelnök.

Lakatos Andrást már eltemették. Tizennégy gyermeke közül az egyik huszonvalahány évesen csordásnak szerződött, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében Nagyecsed környékén szolgál. Nagyítóval kellene hozzá hasonlóan pásztorként dolgozni akaró, állathoz értő fiatalt keresni.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.