Juhok közt egy életen át

Sebők Mihály gyerekkorában kedvelte meg a jószágokat. Szülei huszonöt hold földön gazdálkodtak, tanyájukon állattenyésztéssel is foglalkoztak. Ahogy hazaért az iskolából, sietett a hodályba, szívesen gondozta a juhokat. Folyamatosan gyarapodott a falka, 1960-ban, a téeszesítéskor már huszonötre rúgott birkáik száma. Csak ötöt hagytak meg nekik, a többit be kellett adni a közösbe, ahogyan a lovat, kocsit, szerszámokat és a földet is. A családfő belebetegedett, nem tudta feldolgozni, nemsokára meghalt.

– Muszáj volt pénzt keresni, ezért két évig kimaradtam az iskolából – folytatja életmeséjét a hetvenesztendős törteli juhász. – A téesz juhászatában dolgoztam. Legjobban az fájt, hogy a telep a szüleim tanyáján volt, így mindennap szembesültem a korábbi igazságtalanságokkal. Kis idő múlva, 1964-ben behívatott a téeszelnök, aki látva az állatok iránti szeretetemet, azzal biztatott, hogy tanuljak tovább. A szövetkezet ösztöndíjasaként mentem a debreceni technikumba, ott szereztem juhtenyésztési szakképesítést. Később is eljártam tanfolyamokra, Putnokra, Berettyújfaluba, Üllőre, Bőszénfára. Aztán 1967-ben kineveztek ágazatvezetőnek. Néhány év alatt átalakítottam az árutermelő juhászatot törzstenyészetté, és bevezettem a mesterséges termékenyítést. Évről évre szép eredményeket értek el, mindig nyereségesek voltak. A lendület a rendszerváltozás körüli időkben tört meg, fokozatosan ment tönkre a nagyüzemi gazdálkodás.

Sebők Mihály kárpótlási jegyekből vett egy romos tanyát a kocséri úthoz közel, itt alakította ki a mintagazdaságát.

Persze nem egyik napról a másikra, hiszen a területet uralta a gaz, az épületek düledeztek, villany és víz sem volt. Szerette volna felvásárolni a téesz juhállományát, de legelőt nem adtak volna hozzá. Ekkor érkezett el az ideje a búcsúnak, ám a vezetőség marasztalta a sikeres ágazatvezetőt. Néhány évig még nekik dolgozott, aztán meghozta a nagy döntést: elkezdi az önálló gazdálkodást.

Ezúttal a szövetkezet kínálta a birkáit, persze borsos áron, a juhász azonban nem tartott rájuk igényt. Százhatvan birkája mellé Németországból, a magdeburgi tesztállomásról hozott be háromszáz húsmerinó anyajuhot, velük alapozta meg törzstenyészetét.

– Ahogy a pénztárcám engedte, haladtam a felújításokkal – mondja Sebők Mihály. – Magtár, hodály, bekötőút épült, majd lett villany, víz, végül irodaépület is. Ötszáz hektár földön gazdálkodom, ennek csak kis része bérlemény. 2013-ban nyilvánították mintateleppé a juhászatot, azóta folyamatosan járnak ide a hazai és külföldi agrárszakemberek, egyetemi hallgatók, és természetesen kollégák is. Az országban már csak én foglalkozom mesterséges termékenyítéssel,  ez ugyancsak számos érdeklődőt vonz ide. Rengeteg az adminisztráció, egyedül nem tudnám elvégezni. A lányom az egészségügyben dolgozik, de szerencsére a fiam besegít, a növénytermesztést ő irányítja. Máté unokám most végzett a gödöllői egyetemen, juhtenyésztésből írta a szakdolgozatát, szinte törvényszerű volt, hogy csatlakozik a családi vállalkozáshoz. Van még négy unokám, mindannyian imádnak a tanyán lenni.

Sebők Mihály alapító tagja a most  huszonöt éves Magyar Juh- és Kecsketenyésztő Szövetségnek. Karakteres véleménye van az ágazatról, az egyetemi juhászképzésről. Fontosnak tartja, hogy minden évben megmérettesse törzstenyészetét, bár nem igazán az elismerések miatt vesz részt versenyeken. Sikerét bizonyítja, hogy az évek során tizenkét tenyésztői nagydíjat vehetett át, ezeken kívül számos serleg, oklevél sorakozik vitrinjeiben. Kétszer lett Az Év Tenyésztője, 1997-ben és most, 2016-ban – talán erre a legbüszkébb.