Jé, élő marha!

GULYÁT HAJTANI JÓ. Nézni legalábbis az, mert manapság már látványosság, ami egykor a mindennapok része volt. De a világ már csak ilyen. Állat még csak akad, de már a jó pásztorokat is lasszóval kell fogni.

GazdanetMarkos Mária2018. 05. 15. kedd2018. 05. 15.

Kép: Gulyakihajtás Dunaszeg Szigetköz tehén csorda gulya esemény hagyomány gulyások népszokás mezőgazdaság 2018 04 28 Fotó: Kállai Márton

Jé, élő marha!
Gulyakihajtás Dunaszeg Szigetköz tehén csorda gulya esemény hagyomány gulyások népszokás mezőgazdaság 2018 04 28 Fotó: Kállai Márton

„Mama, nézd! Egy elefánt négytonnás, ez az ökör meg csak húsz kilóval nehezebb” – kiáltott fel egy tíz év körüli kisfiú a dunaszegi gulyakihajtás napján. A Szigetközben április végén megrendezett látványosság egyik fő vonzerejének számító ökörsütő állványa előtt ember nem haladt tovább anélkül, hogy az előző éjjel tíz órakor nyársra húzott, élősúlyban mintegy 900 kilogrammot nyomó megboldogult magyar tarka mibenléte felől ne érdeklődött volna. Ahogy a gulya elvonult a KisMorotva-tó partja mellett, a falu szélétől mintegy három kilométerre lévő téli szálláshelyről a Nagy-Dunához, dél körül már éhes emberek egyre kíváncsibban – és türelmetlenebbül – toporogtak Gárdonyi Ferenc ökörsütő nyársa és parazsa körül.

Botond, a győri kisfiú nem tévedett sokat, csupán egy tízes szorzónyit: mázsa helyett tonnában mérte össze az egymással rokoni viszonyt nem igazán ápoló állatok súlyát. Egy kifejlett indiai elefánt súlya inkább 4000 kilogramm, azaz négy tonna körül mozog, legföljebb egy pár hónapos elefántborjú tömege egyezik meg a nagyigmándi vágóhídon gondos mészárosok keze alatt jobb létre szenderült, ekkor már jó 14 órája sülő magyar tarka ritkaságszámba menő hatalmas tömegével, azaz 420 kilóval. A szarvasmarha és egyben a marhatartás jelenéről sok mindent elárul, miként is él a mai, földtől, jószágtól már elszakadt emberek fejében ez az egykor őshonosnak számító haszonállatunk. Egyet biztos mindenki tud: sötétben minden tehén fekete, de az infópultnál az okostelefonra applikált agrártotó kitöltése többségünknek csak kalákában ment, a bennfentesek keze ügyébe akadt, fű alól előkerült megoldókulcs sokunknak tartogatott meglepetéseket. Hiába, a boci mára legföljebb turisztikai látványosság, a trópusok egzotikus állataival vetekedő kuriózum legtöbbünknek. A vidéki embernek egykor biztos megélhetést jelentő tehéntartás sem az állat húsáért, sem annak tejéért nem tartozik a vonzó életpályamodellek közé még a falusi emberek körében sem. Nem véletlenül övezte hatalmas érdeklődés a majálisok hangulatát idéző falusi felvonulás közönségének körében a tehén anatómiájáról szóló előadást. Mielőtt érkezett a gulya, a testfestett Zselyke tehénen magyarázta el dr. Korodi Péter állatorvos érthető és humoros módon, mitől is szarvasmarha a szarvasmarha. Megtudtuk, hogy az emberrel két ponton is hasonlóságot mutat egy tehén teste: ugyanannyi tejfoggal és maradó foggal rendelkezik, mint mi. Előbbiből hússzal, utóbbiból harminckettővel áldotta meg Zselykét is a Teremtő. A tehéntürelem legendás, a részletes, minden porcikára kiterjedő előadásból az is kiderült, hogy a hátcsigolyák és bordák számát tekintve is hasonlóak vagyunk, tizenkettő egy tucat. S  mi nekünk az ujjlenyomat, az a bociknak a szutyakon húzódó vonal: éppen olyan jó szolgálatot tehet az állat egyedi azonosításakor. S mint minden emlősállat, legyen szó egérről vagy zsiráfról, a tehén is hét nyakcsigolyával rendelkezik. Szájtátva hallgatja a pár száz fős, nemcsak a szomszédos falvakból, Győrből, Mosonmagyaróvárról, hanem a távolabbi Fejér megyéből is érkezett vendégsereg a Zselykéről szóló előadást. Mintha megfordítódott volna a régi mondás: Dunaszegen Mohamed jött el a tehénhez. Tanul a tinó, hátha ökör lesz belőle.

Pedig nem is olyan régen, még jó 30 évvel ezelőtt is a Szigetköz falvaiban minden háznál tartottak tehenet – ma viszont már sehol, csak sertés akad elvétve. A marhatartás sok évszázados hagyományáról sokat elárulnak például a településnevek, többek közt Tejfalusziget elnevezése is erre a régi agrártevékenységre utal. A falvak határában található jó minőségű legelőkre reggel kihajtották, este visszaterelték az állatokat évszázadokon keresztül, a házaknál fejtek nap mint nap. Akadt falu, melynek két gulyája is volt.

– A legeltetésnek ez a klasszikus formája, amit mi is csinálunk, ma már egyáltalán nincs meg a Szigetközben. Tavasszal kihajtjuk az állatokat a legelőre, s csak ősszel, október táján jönnek vissza a téli szálláshelyre. De ezek húsmarhák, nem fejjük őket, tavasztól őszig éjjel-nappal a legelőn vannak – Szomolányi László, a dunaszegi gulyahajtó fesztivál ötletgazdája 6-8 éve foglalkozik szarvasmarhatartással. – Az eredeti gulya 140 egyed volt, ez tavaly bővült 500 egyed nagyságú állományra. Fő porfilunk a tenyészüsző és tenyészbika előállítása. A magyar tarka piacos áru, az értékesítéssel nincs gond, szeretik külföldön. Nemcsak a saját állataimat tartom, hét fiatal gazdatársam szarvasmarháival vannak együtt az enyéim a falutól három kilométernyire található telepen.

A gulyahajtást – a hortobágyi esemény mintájára – már jó ideje tervezték közösen Babos Attila dunaszegi polgármesterrel. A megvalósításhoz az utolsó lökést az adta, amikor öt évvel ezelőtt ősszel a szlovákok a bősi erőmű turbina-karbantartása miatt ráengedtek a Szigetközre két méter vizet. Utolsó pillanatban szólt a gátőr, hogy három óra múlva elúszik az ártér, ezért három héttel a tervezett idő előtt hirtelen be kellett hozni a téli szálláshelyre az állatokat. Nem volt kéznél a kamion, lábon jöttek be az állatok a falun keresztül.

– Békésen áthaladtak a településen a szarvasmarhák, a falut nem tarolták le, senkit nem ért tatárjárásként az esemény. Ezután az itt lakóknak sem volt kifogásuk az ellen, hogy következő tavasszal legyen egy gulyakihajtó fesztivál – mesélt a kezdetekről Dunaszeg polgármestere. A falu vezetése és az AGRYA – Fiatal Gazdák Magyarországi Szövetsége, melynek Szomolányi László is tagja, összefogott, s megszervezték négy évvel ezelőtt az első gulyahajtást. Az akkor még kétezer látogatót vonzó esemény évről évre több ember érdeklődését keltette fel, idén háromezerre becsülte az ide érkezők számát Mikula Lajos, az AGRYA ügyvezető elnöke. A múlt évben kapcsolódtak be a rendezvény szervezésébe, s a Földművelésügyi Minisztériumtól hoztak támogatást. Mikula szerint az ilyen jellegű majálisokra komoly szükség van, ezáltal tudják közelebb hozni az agrárium világát a városlakó emberekhez.

– Nem is tudom, egy átlag városi ember hol tudna élő marhával találkozni. Már a budapesti állatkertből is kivonták a háziállatokat. Az is lehet, hogy akad, aki itt kap kedvet az állattartáshoz, bár nehéz és igen tőkeigényes életforma – véli Mikula Lajos. – Sokan azt gondolják, csak jön a támogatás Brüsszelből, s gazdagon élnek belőle. Ennél azonban sokkal bonyolultabb ez a fajta életmód. Ha valaki hivatásszerűen akarja csinálni, komoly tőkét kell beletennie.

A szigetközi marhatenyésztőknek nemcsak a támogatások kiszámíthatatlansága és a bevételek időszakossága jelent gondot. Egyre szűkebb a legelőterület, a vadászatnak pedig, ha nem is ellenfele, de akadályozó tényezője az ártérben a gulya. A legeltetéses gazdálkodást – mely szinte teljesen megszűnt – az időjárás rendkívüli módon befolyásolja.

– Sok gonddal küzd ez az ágazat, főleg abban az esetben, ha valaki csak egy lábon áll. Húsmarhából fenntartani ezt a gazdaságot nagy kihívás – részletezi a nehézségeket Szomolányi László, aki gazdatársaival együtt szeretne telepfejlesztésbe kezdeni: 120-140 tehénnel bővítenék a gazdaságot, a tej télen-nyáron naponta hoz bevételt.

Pásztort találni szintén nagy erőpróba, a Szomolányi gazdaságban is sokan fordultak meg az elmúlt nyolc évben. Először Erdélyből érkeztek pásztorok, két éve egy borsodi gulyás őrzi az állatokat. Balogh Adolf szemérmes ember, nem szívesen nyilatkozik. Lakókocsiban él a legelőn, vándorol az állatokkal együtt, hétfőtől vasárnapig, május elejétől október közepéig. Ebben nőtt fel, ott érzi jól magát. Sokáig Borsod környékén legeltetett, de ott is megszűntek már a gulyák, vagy villanypásztorral őriztetnek a gazdák. A Szigetközben megkeresi a 250 ezer forintot havonta, de ezért a pénzért hétfőtől vasárnapig kint van. Szomolányi László számításai szerint egy gulyának 180-200 tehénből kell állnia ahhoz, hogy ki tudja termelni ezt a költséget.

Magyarországon 15 ezer állattartó 30-35 ezer magyar tarkáját tartja nyilván a Magyartarka Tenyésztők Egyesülete. A fesztiválozók közt megjelent dr. Füller Imre, az egyesület ügyvezető igazgatója, aki szerint nemcsak gulyást, fejőt is nehéz találni, éppen ezért egyre többen gondolkodnak azon, hogy átállnak a robotfejésre.

– Az állat bemegy az állásba, a robot megfeji, aztán, mint ki jól végezte dolgát, továbbmegy. Korántsem olcsóbb, mint a munkaerő, sőt nagyon drága ez a technológia, de legalább van. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy egy állat hatalmas érték. Mire borjú- korból eléri a tehénkort, s tejelő állattá válik, 600 ezer forintba kerül a tulajdonosnak. Egyáltalán nem mindegy, hogy esetleg olyan fejő feji-e, akitől ne adj' Isten begyullad a tőgye. Óriási érték van azoknak az embereknek a kezére bízva, akik az állattenyésztésben dolgoznak. Vagy nézzük a másik példát, itt a gulyában, azokat, akik „csak” legeltetnek. Tevékenységük egyetlen hozama a borjú. Ha nem figyel oda az ellésre, elpusztul, s csak a költség van. Nem véletlenül lett az új számviteli törvény szerint a szarvasmarha is állóeszköz, amortizációt kell elszámolni utána.

Az egyesület keretein belül is próbálkoztak már több alkalommal pásztorképzéssel, de hosszú távon nem működött a kezdeményezés. A fiatalok ma már olyan munkát keresnek, ahol emberközelben vannak, előre tudják, meddig tart a munkaidő, s szabad a hétvége. Itt nincs hétvége, nincs pünkösd, nincs ünnep, csak munka van tavasztól őszig.

Vajon tart szarvasmarhát a Magyartarka Tenyésztők Egyesületének az elnöke is? 

– Nem, egy macskám van csupán. Én sem tudnám csinálni ezt a munkát, hiszen folyamatosan járom az országot a szakma érdekében.

Ezek is érdekelhetnek