A hajléktalan szenvedélybetegekért

Tizennégy évvel ezelőtt váltam absztinenssé - meséli magáról Tóth Istvánné, Ica, Békéscsabán a sétálóutca cukrászdájának teraszán egy tonikot kortyolgatva-, ugyanis alkoholista vagyok. - Ezt jelen időben mondom - teszi hozzá -, mert addig vagyok tiszta, míg az első kortyot meg nem iszom, attól a pillanattól újra a régi problémával küszködnék.
A házasságuk jól indult, majd férje elkezdett inni, ettől durvává vált. Ica úgy gondolta, alkohollal könnyebben el tudja viselni a feszültséget. Egy idő után naponta rendszeresen ivott, és egyre többet.
- Édesanyám több esetben mondta, hogy baj van velem, de én tagadtam - idézi fel a nehéz időket. - Egy reggel már úgy éreztem, nem tudok felkelni az ágyból, mert az egész szoba forog velem. Éppen akkor korán reggel jött hozzánk édesanyám, látta rajtam, hogy kikészültem. Elvitt az orvoshoz, hogy kezeljenek. Akkor már nem ellenkeztem.
A megyei kórház addiktológiai osztályára 1989 novemberében került be. A főorvos azt javasolta, hogy lépjen ki a megromlott életközösségből, mert ha ketten isznak, az nem vezethet jóra. Ica így emlékezik vissza a fordulópontra:
- Minden vasárnap édesanyám hozta a kórházba három fiamat látogatóba. Egyszer a nagyobbik, akkor hatéves volt, nekem szegezte a kérdést: "Anya, te miért vagy itt?" Ez az egy mondat számomra megváltotta a világot, megfordította az életemet. Azt gondoltam: hülye vagyok én, hogy magyarázkodnom kell a gyerekemnek? Megfogadtam, hogy többet nekem ilyen kérdést nem fognak feltenni a gyerekeim.
Bekopogott a főorvoshoz, és olyan gyógyszer beültetését kérte, amelyre, ha iszik, annak súlyos következménye van. Tizennégy év után is napra pontosan emlékszik vissza a dátumra. A gyógyszert május 14-én ültették be a szervezetébe, aznap ki is jött az addiktológiáról, és május 16-án a bíróság hivatalosan felbontotta a kilencéves házasságot. Mielőtt kijött a kórházból, a főorvos felhívta a figyelmét, hogy megalakult a Névtelen Alkoholisták Klubja, menjen el abba a közösségbe, ott hasonló emberekkel találkozhat.
{p}
- Világ életemben közösségi ember voltam, rögtön megtetszett a klub - magyarázza Ica. - Többen az addiktológiai osztályon velem együtt váltak absztinenssé, jó baráti kör alakult ki. Eldöntöttük, megpróbálunk másoknak segíteni. Tapasztaltuk, hogy a szenvedélybetegségből van kiút, és ezt meg kell mutatni másoknak is. Nyolc éven keresztül jártam az osztályra, minden második héten péntek délután ketten-hárman kiscsoportos foglalkozást tartottunk. Elmondtuk a személyes példánkat, utána pedig a többiek nyíltak meg.
Ica tapasztalata szerint, akik rendszeresen jártak a közösségbe, azok absztinensek maradtak, akik csak egyszer, kétszer mentek el, azok visszaestek. Arányuk hatvan százalékra tehető.
Egy évvel ezelőtt alakították meg az Egyensúly Szabadidő Klubot, ez már jogi személyiségű egyesület, így élhetnek a pályázati lehetőségekkel. Ica az egyesület titkára. Megalakulás után rögtön csatlakoztak az Alkohol Ellenes Klubok és Egyesületek Országos Szövetségéhez. Ennek elnöke: Fekete Csaba, ő vezeti Budakeszin a szenvedélybetegek védett szállását, amely 1986 óta sikeresen működik.
- Ide ellátogattunk, és nagyon megtetszett - fejti ki véleményét Tóth Istvánné. - Arra gondoltunk, ilyen, civilek által működtetett intézményt Békéscsabán is létre kellene hozni, hiszen hasonló a térségben nem található. Ez azért szükséges, mert a hajléktalan szenvedélybetegek gyógyultan kijönnek az addiktológiáról, visszamennek a hajléktalanszállóra, no meg az utcára, és a környezet hatására újra visszaesnek. Szerencsénkre az ifjúsági és sportminisztérium pályázatot írt ki védett szállás létrehozására, ehhez ingatlant kértünk és kaptunk a városi önkormányzattól.
A pályázaton elnyert pénzből szeretnék felújítani és berendezni a szállást, és ott nyolc-tíz szenvedélybetegnek egy-két évre fedelet biztosítani, természetesen megfelelő feltételek mellett. Ezek közé tartozik, hogy absztinensek maradnak, dolgoznak, és hozzájárulnak a szállás fenntartási költségeihez, illetve takarékoskodnak, hogy legkésőbb a második év után elhagyhassák a szállót.
- Annak idején nekem édesanyám jelentette a segítséget az újrakezdésben. Szerencsém volt. A legtöbb szenvedélybeteg számára nincs, aki megfelelő társ, aki szállást, és - ami talán ugyanilyen fontos - önbecsülést adjon. Civil szervezetünk ezért kíván segíteni rajtuk - fogalmazza meg Tóth Istvánné, amikor poharából elfogyott az utolsó korty tonik.