Hó

Az előrejelzésektől sem lettünk sokkal okosabbak. Akadt olyan, amelyik szerint még távol a tavasz, s februárban, sőt március végén is gyakran hullik majd a hó. De a hosszú távú prognózisok között volt olyan is, amely februárra szinte kora nyári időt ígért.
Nyílott a hóvirág, feszültek a rügyek, amikor egyszer csak felröppent a hír: Tél tábornok elindult észak felől. És másnap délután már meg is érkezett, viharos széllel, hózáporokkal.
Én az ilyen időnek örülni szoktam. Ez még valahogy gyermekkoromból maradt meg bennem; igaz, akkor is csak kevesen értették, mi az öröm abban, amikor az ember iskolába menet bőrig ázik a lezúduló lucskos hóban.
Kinézve a szerkesztőség ablakán ugyanaz a láz fogott el most is, mint egykor. Esteledett, hullámokban jött a hó, hordta, kavarta a szél a hatalmas pelyheket. Nem tartott az egész negyedóránál tovább, de mikor az utcára kiléptem, láttam, hogy a hegyen szinte megbénult a forgalom. Araszolva haladtak az autók a lejtőn, csúsztak a nyári gumik, hárommegállónyi távolságon a buszról két koccanásnak is szemtanúja voltam.
Másnap aztán hallhattuk, láthattuk, olvashattuk eleget, hogy - aki még nem tudná - bizony veszélyes a tél, készüljünk nagyon, mert napokon belül akár országos havazás várható. Az illetékesek sorra jelentették, ők már fel is készültek. Van elég só, szórják is már, gyógyszerekben, vérben nincs hiány, indulnak a mentők, ahová csak kell, s ha még ez is kevés lenne, bevetésre kész a hadsereg.
Mire a havazás ismét megkezdődött, Budapest útjain néhol centi vastagon állt a só. Latyak lett a letaposott friss hajnali hóból hamar, de a kisebb-nagyobb ütközések így sem maradtak el városszerte. Csuszkorászott a gyalognép, ácsorogtak a kocsik a dugókban, mert kedvenc járgányát ugyan kinek volna szíve otthon hagyni holmi felhívások nyomán. Havas szélvédővel ráadásul ingyen parkolhat az ember, mert azt az őr nem törölheti le, hogy a parkolócédulát láthassa. Hogyan is lehetne kihagyni az ilyet?
Buszra, villamosra várva nézegettem, hányan ülnek a vánszorgó autókban. Ugyanúgy, mint máskor, többnyire csak egy-egy embert láttam bennük. Lehet, hogy kocsi nélkül egyikük sem juthatna el céljához? Másnap reggel aztán volán mögé kellett ülnöm nekem is. Addigra már elállt a hóesés, de a jeges úton úgy száguldottak, előztek némelyek, hogy a hideglelés kerülgetett. Pest határán összecsattant két Opel, onnan két kilométerre meg négy-öt kocsi csúszott egymásba. Állt a forgalom egy óra hosszat, végül sokkal lassabban értem a munkahelyemre, mint előző nap busszal meg a HÉV-vel. S annyi ideges embert, mint aznap, már régen láttam.
A fővárosban és környékén csupán nyolc-tíz centi hó hullott, időnként mégis szinte megbénult az élet. Nem akarok gúnyolódni ezen, mégsem tudtam néha, bosszankodjam vagy nevessek. Mert a hírek rendkívüli helyzetről szóltak, ami a Nyugat-Dunántúlon, ahol heves hóvihar tombolt, igaz lehetett. De Budapesten? Tél közepe van elvégre, nem május.
S ha már említettem gyermekkorom, hadd fejezzem be azzal. A tanyáról nyolc kilométerről jártunk iskolába, olykor félméteres hóban, hófúvásban. Parasztkocsi, szánkó vitt bennünket, vagy mentünk gyalog. Volt olyan tél, hogy egy napot sem hiányoztunk. Nem volt benne semmi rendkívüli...