Megvadult vizek

Moldva felé tartunk - azazhogy tartanánk. Mert csakhamar kiderül, arrafelé rettenetes ítéletidő tombol. Gátak szakadtak át, hidak zuhantak a rohanó folyókba, utakat és vasúti töltéseket mosott el az áradat. Szereda után a 12A jelzésű út elágazásánál rendőrök állnak, figyelmeztetnek, hogy Csíkszépvíznél tovább menni nem lehet.
Két éjszakát töltünk Somlyón, ott várjuk meg, amíg szűnik az eső. Megpróbálunk átjutni Moldvába a Békás-szoroson át. Utunk többször keresztezi a megáradt Oltot; homokzsákok a gátakon, de ez több helyen már kevésnek bizonyult, áll a víz az udvarokban, kertekben, a házakban. A Gyilkos-tó után jobbnak látjuk visszafordulni, a sziklákról kövek hullanak alá a lecsorgó vízzel, itt is, ott is beszakadt az út pereme, tovább kísérletezni istenkísértés volna.
S egynapi várakozás után a Gyimeseken át sem jutunk sokkal messzebbre. Gyimesfelsőlokon a fél falut elöntötte az ár, a főútról levonult már, mire odaérünk, de a sártól, hordaléktól nehezen lehet haladni. Mindenki az utcán, mélyítik az árkokat, mert a hegyek fölött gomolyfelhők tornyosulnak ismét, az ég csatornái bármikor újra megnyílhatnak. "Az a baj, hogy kivágják az erdeinket - halljuk mindenfelé. - Nincs, ami odafönn megfogná az esőt. Soha nem volt még itt ekkora víz..."
Nagyon szegény ez a vidék, sokaknak nincs munkája, s a megvadult Tatros tönkretette most a kerteket. Kimosta a földből a krumplit, a veteményeket, kavicsos hordalékkal borította be a talajt.
"Mit fogunk enni?" - kérdik az emberek, de örülnek, hogy nagyobb rossz nem történt. Nézik a tévében, hallgatják a rádióban, mit tett innen húsz kilométerre a máskor életet adó víz. Moldvában összedőlt hétszáz ház, roskadozik háromezer, csaknem százezer hektár termőföldet öntött el a Tatros, a Szeret. Eddig huszonnyolcan haltak meg...
És az élők imádkoznak: kerüljék el Moldvát, Erdélyt a fellegek!